Természet
Szerelmes vagyok az elmúlt nyárba,
az éltetőt adó napsugárba,
a szikrázóan ragyogó kék égbe,
szemet gyönyörködtető szépségébe.
Ülök a kertben csendben,
Körülöttem szél se rebben,
Kihűlt kávémat kortyolom,
Semmin sem gondolkodom.
Tudatom teljesen kizárom,
Csak a harmóniát látom,
A természet apró csodáit...
Az erdő búskomor, félrongyos a gönce,
rozsdás avarszőnyeg terül már a völgyre.
Gyémántfénnyel szőtt ruhát
Öltött magára az évszak.
Csodás varázsa télnek
Hófehér fénylepellel
Öleli át a létet.
Büszke fák, fenyők és tuják
Lombjaikat nem hullajtják.
Minden zord időjárásnak
Ellenállnak s télre várnak.
Hecsedliszín
Hűvös tájon
Ágak között
Ködlő fátyol
Gyenge már a napsugár,
iramlik a tél-huszár,
fagy-patája heget vés,
nyomában a reszketés
A lelkembe tép ez a hónap, de én mégis szeretem,
csípős, ködös hajnalain elveszett békém keresem.
Mit látok reggel
Kinézve az ablakon,
Mókust, madarat,
Énekest vagy varjakat,
Félig lehullt lombokat.
Agg gallyak közt
Pintyszó cselleng
Tölgylombzörgés
Földre száll...
Őszi erdőn köd gomolyog,
úton levél poroszkál,
pókok hosszú hálót szőnek,
leng a fényes ökörnyál.
Éjszakákon át, mielőtt lelkem álmodni tér,
Visszavágyom egy kertbe, hol a nap a szívemhez ért.
Ott, ahol egy fa alatt állt egy kis ház,
És már sok éve ott áll.
Egy jégbe öltözött világ
Felöltötte a fehér ruhát.
A hegyek, az erdő, mind nemes, fehér,
Belepett mindent a dér.
Zápor ráncol
felhő-homlokot,
szél úr dúdol
morcos dallamot.