Természet
Tavasz ujja színeket fest,
ághegyekre bimbót pettyez,
szirmot simít, rügyet fakaszt,
madárdallal betakargat.
Lilára színezett égi mennyezet
nem vágyom jelen pillanatban másra
csak egy lilára színezett égboltra mint társra
úgy vágyom egy pár szép nagy szárnyra
hogy az égen sok-sok madárral együtt perdüljek táncra
Még mindig ravasz...
(septolet)
Végre,
Végre,
A hideg télnek vége!
I.
Hangzavar volt, káosz, ricsaj,
förtelmesen harsány zsivaj,
énekelt egy vészjós szirén
poshadt tenger bűzös vizén
Tágra nyitott virágszirmon,
Aranysárga nárciszokon
Varázslatos tavasz ébred.
Egy kicsi fának búsul az ága,
búsul, mert neki nincsen virága.
Hajlik a fényre: dúsul a lombja,
bízik, az erdő tán befogadja.
Rab vagyok egy várban,
sötétben, bezártan.
De szívem messze száll,
akár a vadmadár.
Mélyebben lélegzik most már a szél,
tuliparázs a messzi alkonyfény,
kigyúl a csillagok szívlámpása,
mint Isten-sóhaj, terül a világra.
Már csillagok szentjánosbogara a fény,
mit az este szétlehelt a házak felett,
az éjnek holdszembogara messzi remény,
mely itt álmokkal ringat el minden lelket.
Nádszálak közé
bújt el a tavasz,
szép nyárnak öltözött,
így lett nagy kamasz.
Kikelet függ pitypangláncon,
selymes fűben tavaszlábnyom,
színarany a repceszőnyeg,
keresztesék varázst szőnek
Zöld selymű pázsit felett
karcsún az ég felé nyúlt,
harmatgyöngy párás teste
napsugártól lángra gyúlt.
Hajnal hasad,
harang harsan,
a patakban
halacska van.
Itt is, ott is bújna!
Mintha bomladozna,
mintha nyiladozna,
mintha illatozna...
Tó vizén csónak
- csókot csal holdnak,
nyílik a barka a tarka tanyán.
Hideg határban
szalad leányka,
pöttöm a lába, kis pipaszár.