Természeti szépség
Fűszálak közt kicsi pitypang
pityereg:
Úgy szeretném bejárni a
hegyeket!
Spenser szonett
Szikrázó napsütésben erdő, mező,
Fényözön árad szét a déli tájon,
Csend van, patak fut közel, csörgedező,
S én csak utánad, csak utánad vágyom...
Jó a reggel, ha meghallod a csendben a madárdalt,
Mely észrevétlenül minden szépséget túlszárnyalt.
Jó a reggel, ha meglátod a vidám színben felkelő napot,
S a pillanatot megragadod, ezt a csodálatot.
Én vagyok a margaréta,
mezők, rétek menyasszonya.
Szirmaimat ha kibontom,
a tájat fehér fátyolba borítom.
Illatos virágot a Nőknek!
Ambróziát Teremtőnek!
Rózsaszálat a szívnek,
Tulipántot, amit csípnek!
Fehéren habzik a kék ég,
felhőbuborék tovaszáll.
Szép Napunk szikrázó fényét
ide is küldi, s odaát.
Színes sávok égre festve
Incselkedve integetnek.
Vidám vonal földig hajol,
Ábrándozik és udvarol.
Beöltözik a táj:
természet farsangja
adja a díszletet
idén januárra.
Csendes az erdő,
a fáktól elbúcsúztak a levelek,
fenn az égen
ádáz csatát vívnak
a fekete fellegek.
Édesapámmal és nővéremmel
Appá, pappá,
- Keltett apám-,
Ki az ágyból, urgrifüles,
Tapsifüles nemzetség!
Nyár-rabjaira zárják a cellát,
göröngyön ülnek, merre a szem lát,
harmatot sírnak, parazsat köpnek...
Gyopárosi tavak, nincsenek rá szavak, gyönyörű!
Körbeöleli a vizet a nádas, mintegy féltőn,
Itt-ott kis sziget szakítja meg a csillogó felületet, gyönyörű!
Aranyló napkorong
ég és föld határán
zöld dombra teríti
még izzó palástját.
Villám-szeget üt a földbe,
dirrel-durral tört a csöndbe -
súlyos pöröly - Isten lesújt,
sikátor lett most a Tejút
A tavaszi nap ma kegyes hozzám;
Kéklő, égi tenger, mint arany, ragyog,
ajtóm kitárom, útnak indulok,
lépdelek, árkon-bokron átsurranok