Természeti szépség
Pipacsok, pipacsok,
Vérpiros pipacsok...
Telis-tele mező,
Mily ámultba ejtő.
Mindenütt pára, örvény, árnyékok,
Ködgomolyból néha nagy hegycsúcsok,
És hihetetlen magas sziklafal.
Ezt látni felér egy szép álommal.
Hegynyi fák integetnek, suttognak bölcsen hozzá,
folyók búgnak, dalolnak lágyan, karolják oltalmazón.
Régmúlt időkről mesélnek szelíden, boldogan...
Együtt száll fönn büszke sassal gondolatban, ábrándozón.
Suttogásra várok, langyos leheletre,
kikeletfátyolba libbenő csodára,
cserebogártáncra, ízes, könnyed estre,
hangos zümmögésre, mézes, fodros fákra
Ülve fák alatt,
Életem most rám szakadt.
A part vízpárás.
*
Vízről fúj a szél,
Csak szembe jő, nem köszön.
szösszenet
Az érzékeny hajnal kristálykönnyeivel
hintette - cseppekkel, fénylő gyöngyeivel,
aranyló tűjével öltött bele vágyat...
Lassan búcsúzik a mélabús tél,
De még várat magára a tavasz.
Jégvirágot rajzol a fagy, s remél
A nap, hogy elolvad a jégtorlasz.
Kikeleti pirkadatban táncot lejt a napsugár,
Felengedett fagyos földből kibújik a kis bogár.
Ébredezik a pacsirta, dallamosat csilingel,
Tavaszi szellő simogatja tollát langy meleggel.
Vereséget szenvedett a tél,
Győzött az ébredező tavasz.
Mély álmából a mackó felkél,
Virágzik a hóvirágterasz.
Süvít a szél, hideg van,
Fogam vacog, kezem fagy.
Kivágni a fát nagy kár!
Kicsi szarka táncot jár.
Hóvirág nyílik, ébredező réten, bimbót bont a barka,
Kizöldülő téren. Kibújik a krókusz, kinő az ibolya.
Előbúvik szarvasbogár, vakond, fészkéből a pacsirta,
Gyengéden simogat ébredező napnak halovány sugara.
Zúzmarás a téli táj,
Fagyos ez a jégvilág.
Dermesztő a téli csend,
Zimankós a hideg kert.
Duna mellett, Dráva részén,
Van egy vadon, ország szélén.
Gemenc nevű meseerdő,
Pagony felett bárányfelhő.
Az ég így estefelé veszít áttetsző
Kékségéből, a Nap meg már a lemenő
Szinét veszi fel, narancs változatait,
Melyek szépek és a sötét ellen rikít.
Este van este, van, aki nyugalomban.
Én meg csak nézem a Napot, mosolyomban
Látszik szeretetem, mit érzek iránta,
Lemenése közben csakis őiránta.