Természeti szépség
Fűszálakon
harmatcseppek,
gyöngykalárist
fűznek össze.
Úgy csókolt szíven az ősz, hogy arany palásként hulltam az avarba.
Szabadultam volna, de halványodva olvadtam az alkonyba.
Reszket a bokor, mert
hideg a tavasz alkonya.
Ki a múltba vissza nem tekint,
csakis a szép jövőt észleli.
Sebbel-lobbal tovaröppen,
Egyszer itt van, máskor ott,
Túl a hegyen, túl a völgyön,
Tarka réten átoson.
Hóvirágok játszanak a szélben,
Szentjánosbogár világít a sötétben.
Remény útját napkorong fénye hatja át,
Haldokló holdfény talált talizmánt.
Lassan itt a tavasz,
melegszik a levegő,
virágokkal teli a mező.
Napsugár megcsillan
a növények levelén,
lassan ébred a természet,
amely álmából csak
ébredezik még.
Engemet a szellő is ölelget és csókolgat,
Én hárítanám, hogy még télikabátban vagyok.
Szellőt ez nem érdekli, vehemens, rohamozgat,
Én meg nem is tudom... ennyire érdekelt vagyok?
Ősz eleji hangulat
Lágyan suhant át a fák között
a szeptemberi szél, s lágyan
billent meg tőle minden levél,
gyengéd üdvözlése ez a közelgő ősznek.
A mindent kitöltő Isteni Szeretet
Természet szívébe
mélyen belenéztem s
magam láttam benne
ragyogó fehérben.
Aranyló sárgába öltözött
természet lágy mosolyú,
szelíd fények
az arcomhoz érnek.
Fjordnál ülve tán láthatja, ki messze néz,
Hol egymásba fonódva tenger s ég összeér.
Hold-cipócskát megszegik,
ég-habjával megkenik,
lecsurran az alkony-méz,
pille-pehely pilinkéz
Gyenge már a napsugár,
iramlik a tél-huszár,
fagy-patája heget vés,
nyomában a reszketés
Üldögélek a langymeleg, puha fűpárnán,
az ég elbűvölő kék szemével tekint rám.
Csipkézett bárányfelhők simulnak egymáshoz,
mint boldogan ölelkező szerelmespárok.