Tisztelet
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
A fölnőttekben még él az a régvolt karácsony,
mikor aranydió, alma, mogyoró függött a fákon.
Szaloncukor, az a finom és ízes, elvétve akadt,
karácsony küszöbére biz csak a papírja maradt.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Az ember töretlen ápolja önmagát, kertjét,
szívvel, lélekkel és hittel tartja meg rendjét.
Széjjelszórja mindenütt éltető reményét,
érzékeli a jó teremtésének eredményét.
Itt az ősz, most újra sárgában van a táj,
Könnyű köd lebeg, a szemeknek nagy a báj.
A víz halkan sikít, majd tudatja, nem beteg,
Pár levél sietne a partra, de megreked.
"Valaki jár a fák hegyén..."
Aki már fentről mosolyog,
a mennyország örök egén.
Lehet, hogy teste már halott,
de verseiben tovább él,
amit ránk örökül itt hagyott.
Felköltöztek a szavak a mennybe
Versmontázs Kányádi Sándor emlékére
Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.
Dugja fejét a sok-sok pipevirág:
Ó, add meg, tavaszom, Tavasz-világom,
keserű szívem szép igazát.
Egykor világunkban
Volt érték, és az számított!
Becsület, és nem pénz.
Becsület? Volt, de kiveszett.
Ma pénzzel mérik az embert.
Lehajtanám fejemet
anyám ölébe,
átkarolnám derekát
finoman, gyengéden,
csókjaimat adnám
remegő kezére,
simítanám ráncait
jóságának könnyével...
Újként az osztálytermedben
Ülök a kiszáradt veremben...
Tudom, a régiek már itt hagytak,
S hajnalonként én altatlak.
Tiszavirág életű a nőnap,
ne csak egy nap szeressük a nőket,
van, aki virágot soha nem kap,
becsüljük meg mindig szeretőnket.
Szeresd csak Őt a sok-sok közül,
Egyetlent, ki hozzád megy nőül.
Nők, nők, nők és nők!
Magaslati, bársonyos felhők,
A férfiak mellett az elsők,
Nők, nők, nők és nők!
Advent az eljövetel ünnepe,
a megváltó születését várjuk,
körülvesz Istennek szeretete,
miközben Jézus nevét skandáljuk.
Nem kedvellek én, ó, ne bízd el magad!
Csak hangod, ami időnként elragad.
Nem szeretlek én, de még csak rád se nézek.
Bárcsak fejemben is elkerülhetnélek.