Történelem
Nektek, kik a sült galambra nyitott szájjal vártok.
Feledtétek "Ember Fiát", ki egykor megváltott?
Emlékeztek Golgotán, fenn a három keresztre?
Egy lator a megváltását Jézus által nyerte.
Csak remélni mertem, talán továbbláttok!
Belátom, túl erős a "turáni átok".
Ma még tagadjátok őseinknek hitét?
Vissza nem kapjátok már soha, semmiképp!
Akkor nemzetünknek sanyarú volt sorsa.
Csak az égben tudták, kinek mi lesz sorsa!
Ott voltak béklyóban, ítéletre várva
Aradon, s Batthyányi a Budai várban.
Volt egy pedagógus, bölcs és nagy tudású.
Szekundert nem adott, bár` volt diákja bárgyú.
E csodás embernek vajból volt a szíve.
Minden szava szent volt. Ilyen volt jelleme...
A Centrál Kávéház egy asztalánál,
hol egykoron Karinthy és Ady ült...
Olvasván a híreket, ma már bizony értem.
A hatalmas bölénycsordák, mért` tűntek el régen?
Tízezrével szelték által egykor rég` a Prérit,
kik élnek még indiánok, már csak ők mesélik.
Beléremegtek a hegyek, mikor ott vonultak,
végre így az őslakosok, egyszer jóllakhattak.
Húsvét után negyven nappal
Jézus Mennybe szállott.
Tanítványaira bízta
a földi világot.
Hogy jönnék én ahhoz, pálcát törjek érted?
Kétségbe mért vonjam több, mint ezer évet?
Hiteles források bár-csak lehetnének!
Akkor talán én is szentként tisztelnélek.
Aulich Lajos
"Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam..."
Vezettem csatákat, szabadságra vágytam!
Most az élettől is elvesztek a jogok.
"Néhány hitvány év miatt csak nem leszek szökevény."
Egyszer leszárad majd ez átkos csökevény,
s nemzetünk zászlaja büszkén lobog újra!
Népünk a szabadság illatát szippantsa.
Szívemet oly sokszor valami szorítja,
régmúlt történelmét újra elolvasva.
Most csak azért írok, mert fel kell idéznem,
Istenünk nevében: Miket tettünk régen?
Elengedlek, Múltam...
- De mi van, ha mégis visszatérsz?
Mert visszatérsz!
Megtapasztaltattad velem a jót és rosszat,
- De neked ez úgysem elég!
...és megnyílt a világ,
szabadon lélegeztünk,
nyögvenyelős utunkban
megszűnt, mi akadály,
nem voltunk kevés,
talán inkább ébredők,
kicsit gyermeteg volt lelkünk,
még tanultuk a szebb jövőt...
Eljön az idő,
mert már az sem bírja,
mindenki csak szidja, szidja,
hazug, gőgös paródiát,
kézcsók és meghajlás,
monológ színdarab,
függönye rázuhan.
Mint ballagó vándor a füves pusztán,
Úgy lehajtom én is mostan a fejem,
S várom a vigaszt, mi nem jön tán ma,
Zsebembe rakom mind a két kezem.