Tudás
Négysoros
Okos vagy, ha nem hiszed el,
csak felét a hallottaknak.
Kijártad már az óvodát,
új kihívások várnak,
megismered a betűket
és örülsz a tudásnak.
Kicsi vagyok és fát növesztek,
jó szívvel gyökeret eresztek,
megerősítem törzsemet,
ágaim büszkén nőjenek!
Sok esztendő után is szól a rengeteg hangja,
Sűrű, lombos útvesztőjét ezer szerzet lakja.
Az igaz Nap megfakul a mélyülő homálytól,
S ekképp indul titkos ezüst a Hold világától.
Amint fent, úgy alant.
Néha meg kell osztanom.
Néha csak hallgatni kell.
Néha a verset én írom.
Néha olvasni kell.
Lendületet életemnek sok vers, dallam úgy adott,
felidézte vagy ha kellett, temette a holnapot.
Megsegített nyári szélben látni szépet, kócsagot,
falra festett háborút, mi vér képében ott csorog.
Leszakadt a híd mögöttünk,
megfordulni nem tudunk,
mostantól egy új irányba
vezethet csak az utunk!
Tényleg csak erről szól, hogy élünk s majd meghalunk?
A világ forogva darál le, majd csomóz össze mindent...
Miközben fertőtlenített anyag áztatja koszos hajlatunk,
és pőrére tárt agyunkat mossák át válogatott cseppek.
Haldoklás közben
Jönnek az utolsók, vég,
S nincsenek többé
Szavak, emberek után
Már csak aminosavak.
Hiszek a reményben, mely az életet táplálja,
Hiszek az imában, mely az utat megtalálja.
Hiszem, hogy létezel, és nem tűntél el végleg,
Hiszem, hogy most is figyelsz, ezért sosem félek.
Ifjú koromban mindig azt mantrázták,
ha jól tanulok, majd sokra viszem.
Évtizedeket raboltak el tőlem az iskolák,
pedig nem haszontalan adathalmaz az élet - úgy hiszem!
A LÉTEZÉS, csak emlék, mely köddel takart távolságként úszik el a semmibe.
Az EMLÉK, csak érzés, mely megfacsarja, az úton régen megfáradt szívet.
Az ÚT az élet, mely nehézségek záporával tart feszültségben, hogy ne haladj.
Az ÉLET minden, amit vágyként élsz meg, de kezedben sosem marad.
A szabadulás kulcsa
Fogd meg kőmíves kezem,
kulcsoljuk szabad erőnket,
énekes táncra hív a tüzes este,
kilenc nő kellene mindjárt egybe,
de tizenkettő még jobb lenne,
bátorral s hittel együtt menetelve.
Almafa
Hátul a kertünkben,
ahol most leültem,
áll az én almafám.
Ücsörgök alatta a fűben, és látom...
Szeretnéd, óh, mondd, szeretnéd,
hogy az élet szebb legyen?
Hogy megtaláld lelked kincsét,
s mindig boldoggá tegyen?