Tudás
Haldoklás közben
Jönnek az utolsók, vég,
S nincsenek többé
Szavak, emberek után
Már csak aminosavak.
Hiszek a reményben, mely az életet táplálja,
Hiszek az imában, mely az utat megtalálja.
Hiszem, hogy létezel, és nem tűntél el végleg,
Hiszem, hogy most is figyelsz, ezért sosem félek.
Ifjú koromban mindig azt mantrázták,
ha jól tanulok, majd sokra viszem.
Évtizedeket raboltak el tőlem az iskolák,
pedig nem haszontalan adathalmaz az élet - úgy hiszem!
A LÉTEZÉS, csak emlék, mely köddel takart távolságként úszik el a semmibe.
Az EMLÉK, csak érzés, mely megfacsarja, az úton régen megfáradt szívet.
Az ÚT az élet, mely nehézségek záporával tart feszültségben, hogy ne haladj.
Az ÉLET minden, amit vágyként élsz meg, de kezedben sosem marad.
A szabadulás kulcsa
Fogd meg kőmíves kezem,
kulcsoljuk szabad erőnket,
énekes táncra hív a tüzes este,
kilenc nő kellene mindjárt egybe,
de tizenkettő még jobb lenne,
bátorral s hittel együtt menetelve.
Almafa
Hátul a kertünkben,
ahol most leültem,
áll az én almafám.
Ücsörgök alatta a fűben, és látom...
Szeretnéd, óh, mondd, szeretnéd,
hogy az élet szebb legyen?
Hogy megtaláld lelked kincsét,
s mindig boldoggá tegyen?
Benned van az Isten, benned van a minden,
szívzuhatagban trónolsz temérdek kincsen.
Szíved a központ, megérzéseid tudás,
teremtő erőd szőttes, átokra áldás.
Írom a versemet...
Lám, milyen érdekes!
Benne az olvasó csak megnyugvást keres.
Mintha magok közül
csak úgy válogatna,
mintha rá az egész nem is igen hatna.
...Csontjaimban öreg ösztön,
Bár nem látszik igazinak -
Őseinktől kaptam kölcsön.
Már jól tudom, egyenes vagy görbe.
Selyem-óceán fon egyre körbe-körbe,
és ringat ezerfényű színbe csent remény,
hogy talán most igen: végre élek én!
Üresen koppannak lelkek mélyén a szavak,
érzelmek hűlt helye jégcsapokba hív
minden melegséget, mi ébredő bódulat lehetne,
nem lobbantja már a fagyasztott, kába szív.
Gyógyító szó. Energia.
Nevetés. Ezzel dolgozom.
Ha baj ér - nem tragédia
- lelkedet én “feloldozom"!
Szavak szárnyán szellemet idézek,
Olvasom, kutatom, amit írtak az ősi bölcsek...
Izzó fáklya gyullad a sötétben,
Tüzes sugarai sárgán
Szelnek át az aeren.
Isteni fény melegíti fel,
Fel a földi közeget:
Héphaisztosz éteri ajándéka,
A tudás égő lámpása,
Mely ott izzik minden bölcsben!