Tudat
Egy percet szánj rám! Nem érted,
miért romlik meg az élet?
Hallgass meg én! Te nem lehetsz
bűnös mindenért, nem tehetsz
Semmit magad ebben a nagy
kavalkádban. A szó apad...
Tudattalan tévút,
Tényleges téveszme,
Mely beágyazódott képlékeny elmédbe.
Olyannyira kérlelhetetlen,
Szomjat oltó, kreatív képzelet,
Mondd, mi legyen teveled,
Mikor a realitás is ellened?
Kiszakítod magadat urnádból,
egy lépéssel ott teremsz a létben,
megkezdődik valóság-sokk álmod,
dimenziók nyílnak meg a térben.
Ki bennem a cenzor,
Miért hiszi, ő számomra mentor?
Nem választom, nem rá vágyom,
Mégis önmagamban megtalálom.
Még váltják bennünk egymást az évszakok,
elszürkült tavunkra már hattyú nem száll,
álmaimban egyre tovább maradok
a múltnál, gyakran észre sem veszem már.
a kollektív elme nagy örvény,
de te csak porszem vagy!
messzire sodort otthonodtól,
ahonnan felkapott...
Látom a félig üres poharat a kezemben,
S látom, hogy az félig tele is van.
Semmi sem biztos itt kint, sem a fejekben,
Vagyis minden állandóan változik az egyetemben.
Új folyosók: melyik zárba illik a kulcs?
Az élet csak ilyen, és mindig ez lesz az új,
Sose lesz másmilyen a friss és más...
Úgy születtünk, mint a szükség.
Sejtek törvénye, vagy talán az ég.
Nem kértük, mégis itt vagyunk.
Tanuljuk. Felfedezzük.
Hegedű hangja recseg rekedt hangon,
halkan, szárazon, kínkeservesen
szól egy rajznak, vagy egy akvarellnek,
mely odatámasztva áll az asztalon...
Száguldó tetvek sokasága,
ha rád ragad;
Tétlenségben eltűnik a hajad,
s a Gondolat becsap,
mély megvetésbe csap;
Elültet sok kis hamis szót,
mely rád bélyeget ragaszt.
Holdba fordult árnykép csurran tűzfalon.
Nyomában kúsznak súlyos idők.
Éj ringatta sorsok vállakon,
mint lyukas zoknin elnyűtt cipők.
Fehér hajú zöld ördög
pörgeti a kulcsot,
félhangosan felkacag:
háhháá...
Savas eső, ha szívedről
leoldja a burkot,
nyújtóztasd ki bátran.