Túlvilág
Rabságából szabadul
a boldogult lélek,
mielőtt a dermedt test
sír foglya lesz végleg.
Ha túl erős vagy már, hogy elbírjon egy mondat,
ha koronádként látom odafent a holdat,
ha féltenem kell téged pogány királynőktől...
Oda, a túlpartra át
(Kharón? Mihály?) ki visz?
Én nem tudom, ki vár ott...
Péter vagy Anubisz?
Még rám hajol, még óv a sátorég.
Ő tudja jól és én is tudom rég,
hogy valaha már jártam ott.
Különös volt a táj.
Emlékszem rá, amint ballagok -
lábnyomaim a csillagok.
Láttam az Istent. Semmi volt.
Nem a szememmel láttam.
De úgy éreztem akkor ott:
végre hazataláltam.
A Léleksugár földre szállt, hogy az Úr által
megnyilatkozzon, porhüvellyé lett az Íge.
Az alku megköttetett a Gonosszal, íme:
lepaktált egy bukott angyallal, egy csalárddal.
Fönn ibolyántúli sugár, alant fortyogó sötét,
Tolakodik a csőcselék, várja eljövetelét
a végleges szabadulásnak, amely késik egyre,
nem derül ki ránézésre, hogy ki méltó a kegyre
Ha minden kötél szakad
És semminek érzed magad,
Ha mindenki az idegeiden táncol
És senki sincs, ki magához láncol,
Kinek elmondhatnád titkaid,
Kivel megvalósíthatnád álmaid
És megoldhatnád gondjaid:
Szedd össze magad és remélj!
Aranyat, ezüstöt halmozok össze.
Ékszerek fénye vinne előbbre?
Megszűnik minden, e földi kínom?
Átvisz a kincs a szivárványhídon?
Írok, amíg írni tudok,
Bár nincs, akit érdekelne...
Útra kelek, elindulok
Túlvilági édenkertbe.
Van, kit belep folyvást a rusnya munka.
Ő móka nélkül éltét múlva hagyja.
Szerelem jöttél és átgázoltál rajtam
Oly gyorsan hogy levegőt sem kaptam.
Letaroltál mint vihar a búzatáblát
S folyton kerestem egymás társaságát.
Nagyot álmodott egy barna lány,
lecsukta két szemét a szeptemberi napsugár.
Álmában újra fiatal volt,
távolban látott egy házikót,
benne édesapja mosolyát és nagy karimájú kalapját.