Üresség
Csak ültem, és lógattam lábaim
Bámultam a mélybe, mely előttem tátongott
Sötétséget, ürességet láttam a szakadékban
Sötétség, üresség, mi lelkemben lakozott
Hallgatsz, s én süketté válok,
nem nézel rám, hát én is már csak vakon állok.
Karod nem mozdul felém,
így szintén bénává válik az enyém;
de mivel egy gondolatod sincs már irántam,
nevedet fejemből én is örökre kizártam,
álmom nélküled az egész,
hiányod szívemből teljesen kivész...
Ólomsúllyal ütött le ránk a végső óra,
Bár mindig tudtam, hogy eljövék.
Váratlan volt a pillanat,
Melyben szerelmünk eldobta életét.
Kongó üresség,
Ölelő magány,
Szépítő messzeség,
A remény is halvány.
Szürke ég úszott el felettem,
Egy ritmus a felhőkben zengett:
Hirtelen fény...
Hibát, hibára hord,
S halmoz sok bajt.
Az őrült elme zakatol,
Csendesedni nem akar.
Hideg erős acél mely szétfoszlik a kézben
s nincsenek, kik könnyet törölnének.
Kövér szirmú rózsák melyek kiszürkülnek a vészben,
nem állják útját a bánat erejének.
Már nem fáj semmi.
Azt hiszem meghaltam.
Már nem vár senki,
Úgy érzem megfagytam.
Cseng az üresség a fejemben
nem érzek semmit a testemben.
Behunyom szemem s nem látok semmit
se egy gondolat se egy kép nem hint.
Sötét lepel hullott szemem elé
és semmi nem emel fölé.
Ez volt a pillanat,
Egész élet múltja,
De nem volt indulat -
Halál kezét nyújtja.
Könnyes szemmel merengek
S közbe messzeségbe révedek...
Önmagamat sehol se lelem
Elvesztettem a lelkem...