Üresség
felveszem a kagylót
leteszem
mit mondhatnék
csak üresség
magamra húzom mint plédet
az estét
és álmodom...
Szaladj, míg a lábad bírja,
Ne érdekeljen, kinek mi a kínja.
Dobban a szív, máris meghasad,
Ne legyél ott, amikor siratod önmagad.
Nem létező, fájó percben
ülök magam kis ketrecben,
s mert nem jöttek értem mások,
körbevesznek kemény rácsok...
a nap felszívódik az univerzumba
a hold árva kutyaként új bolygó után
kóborol ha megússza azt hogy a
sötét anyag elnyelje bár erre igen
kicsi az esélye a galaxisunk nekiütközik...
Körülölel a Halál, becézget, babusgat...
Kedvesem a fájdalom, nászom a bánat.
Agyamban kalapács, szívemben markolat.
Lelkem néha tovaszáll, lehúzza az akarat.
Szemedben az elmúlás, testemben kín arat.
A széthúzott percek kegyetlen élesek.
Szemnél jobban vágni mégis csak a hát tud.
Mi szólna: üresség, megcsavart, rétegelt,
s abban az egy-se-út. Összevissza jártuk.
Mikor már csak a csend a vendégem,
És csak egy árnyék a társam.
Olyankor már egy pohár elég,
Hiába várom, hogy valaki belép.
Csak ültem, és lógattam lábaim
Bámultam a mélybe, mely előttem tátongott
Sötétséget, ürességet láttam a szakadékban
Sötétség, üresség, mi lelkemben lakozott
Hallgatsz, s én süketté válok,
nem nézel rám, hát én is már csak vakon állok.
Karod nem mozdul felém,
így szintén bénává válik az enyém;
de mivel egy gondolatod sincs már irántam,
nevedet fejemből én is örökre kizártam,
álmom nélküled az egész,
hiányod szívemből teljesen kivész...
Ólomsúllyal ütött le ránk a végső óra,
Bár mindig tudtam, hogy eljövék.
Váratlan volt a pillanat,
Melyben szerelmünk eldobta életét.
Kongó üresség,
Ölelő magány,
Szépítő messzeség,
A remény is halvány.