Út
Rövid volt az út,
mellettem ült az úr,
előttünk egy alagút.
Céltalan, üres úton
üldözöm önmagam,
eltévedtem...
Szívem reménytelen zakatol
s segítségért kiált...
Merre tovább?
Kerestem azt, mire vágyom,
Megtaláltam édes álmom.
Imádom, ahogyan beszél,
Mint mindig, elvitte a szél.
Vándor, ki magad is a magánnyal cimborálsz,
és tudva hiszed, hogy nincs remény, hogy fáj.
Hidd el, a magány lehet szép,
ha a szépre épül a gondolat,
a keserv elfogy, elmarad,
és megtisztul a ködös lét!
Messze otthontól, a világ peremén,
Vándor mereng a föld zöld mezején,
Távol hagyta minden búját, bánatát,
Elhagyta odébb a múlt batyuját.
Árnyékban pihen éjvándor,
Tőle már minden távol,
Vad korcsok kergetik,
Később nyomát sem lelik.
Fáradtan ül a vándor
A világtól igen távol
Régi, volt reményekkel,
Hazugság fojtja mind el.
Sok kincset rejt, mely nem fénylik,
Sok rosszat is, mely tán megrémít,
De miként tesz szolgálatot a nemes,
Attól függ, benne az ember mit keres.
Temetőben végigmegyek,
halott lelkek közt tévelygek,
visz már előre az utam,
fejem, mint egy flúgos futam.
Hajnali fénycseppekkel érkezett,
szellő karján a szobámba osont,
éreztem meleg-bársony ujjait,
ahogy végigsimít az arcomon.
Fehér őz pihen a tisztáson,
Figyelme mindig máson,
Folyton tart valahova,
Sehol nem marad nyoma.
Egyszerű legény, gőgös király,
Merre menne, rossz irány,
Segítő kezek nyúlnak érte,
Sajnos, ezt ő sose kérte.
Hatalmas hegyek, s
Csodás drágakövek, mondd,
Érnek-e annyit,
Mint meleg emberszívek,
Békét szerető lelkek.
Sötét ösvény vezet időtlen,
Itt nem jár már az idő sem...
Magányos vonat visz tova,
Útja sem volt jó soha,
Célja is csak mostoha,
Így marad meg egymaga.