Út
Fáradtan ül a vándor
A világtól igen távol
Régi, volt reményekkel,
Hazugság fojtja mind el.
Sok kincset rejt, mely nem fénylik,
Sok rosszat is, mely tán megrémít,
De miként tesz szolgálatot a nemes,
Attól függ, benne az ember mit keres.
Temetőben végigmegyek,
halott lelkek közt tévelygek,
visz már előre az utam,
fejem, mint egy flúgos futam.
Hajnali fénycseppekkel érkezett,
szellő karján a szobámba osont,
éreztem meleg-bársony ujjait,
ahogy végigsimít az arcomon.
Fehér őz pihen a tisztáson,
Figyelme mindig máson,
Folyton tart valahova,
Sehol nem marad nyoma.
Egyszerű legény, gőgös király,
Merre menne, rossz irány,
Segítő kezek nyúlnak érte,
Sajnos, ezt ő sose kérte.
Hatalmas hegyek, s
Csodás drágakövek, mondd,
Érnek-e annyit,
Mint meleg emberszívek,
Békét szerető lelkek.
Sötét ösvény vezet időtlen,
Itt nem jár már az idő sem...
Magányos vonat visz tova,
Útja sem volt jó soha,
Célja is csak mostoha,
Így marad meg egymaga.
Pici riadt kis madárka,
elfáradt már mindkét szárnya,
berepült az életembe,
s lyukat fúrt a végtelenbe.
Hegyeken, völgyeken át,
Messze innen valami vár,
Táncot jár a délibáb,
Benne is őt látom tán.
Vándor ül egy kőhalmon,
Álmai a lenyugvó Napon,
Honnan indult nagyon rég,
Csak a kövek őrzik még.
Félárbócra ereszteném
fehér vitorlámat,
integet a remény felém,
hagyjam el hazámat.
Élet-halál forog, miként az orsó,
egymást váltják bölcső-koporsó.
Ez az élet... létünk kincse,
élünk, halunk aztán semmi sincsen?
Egy folyógödör közepén várakozom
kérdőre vonva az időt és a teret.
A jövő ölelésében bizakodom,
hogy majd lágyan megérint és újra szeret.