Út
Mintha mindenki keresztje
az én vállamat nyomná,
úgy érzem, nem vagyok már
én a sors kegyeltje.
Az ember
Kicsi csikóként gyorsabb volt ő
a szélnél, majd megvadult, mert
meghalt a gazdája, s hám került
a nyakába,
tűrte a kínzást, amit új
gazdája mért rá.
Hogy válik a remény szellemmé?
Ha volt élet, mely a szerelemé,
Sivatagi vándornak ismerem,
Ennek része az életem.
Szárnyal velünk az idő,
egy lépés szinte egy év.
Hogyan mérhető az élet,
nem tudod, meddig élsz.
Ablakot nyitott a Hold
fenn a nyári égen!
Nem is láttam ilyen szépet,
ilyen csudát régen!
Születnem sem kellett volna,
Vagy nem ide, más bolygóra,
Vagy nem ekkor, másik korba...
Akárhogy is, mutasd, hova!
Négysávoson esti fény
a naplemente leple lett.
Egy pirosnál a félmosoly leleplezett.
Ezt kedvelem!
Amikor leírtad
az utolsó versszakot,
hogy az lesz az utolsó,
azt sosem tudhatod.
Ne járj egyedül utadon,
ha rád talál a szerelem,
szíved nem éri fájdalom,
sem a keserű gyötrelem.
Úgy születtél,
hogy arra jártak,
attól növekedtél,
mit beléd vájtak.
Tisztellek Univerzum!
Te nagy hatalmú létezés
Itt állok színed előtt
Gondolatom késztetés
Amikor én először
Húztam végig ujjam
Hat fémhúron,
Nyoma helyén, a húson
Nem éreztem fémszagú fájdalmat,
Mert az sokkal mélyebben leledzett,
Akkor egészem alvilágában kutattam
Emlékedért.
Hosszú utat jártam én be
ezen a világon.
Célként érve el a reményt,
megleltem a párom.
Csak szólj, és máris indulok.
Te tudod, éppen hol vagyok.
Örök harc az én életem,
szabadságért csak küzdelem,
mégis szólok kitartással,
emelt fejjel, bátorsággal.