Út
Magányos vonat visz tova,
Útja sem volt jó soha,
Célja is csak mostoha,
Így marad meg egymaga.
Pici riadt kis madárka,
elfáradt már mindkét szárnya,
berepült az életembe,
s lyukat fúrt a végtelenbe.
Hegyeken, völgyeken át,
Messze innen valami vár,
Táncot jár a délibáb,
Benne is őt látom tán.
Vándor ül egy kőhalmon,
Álmai a lenyugvó Napon,
Honnan indult nagyon rég,
Csak a kövek őrzik még.
Félárbócra ereszteném
fehér vitorlámat,
integet a remény felém,
hagyjam el hazámat.
Élet-halál forog, miként az orsó,
egymást váltják bölcső-koporsó.
Ez az élet... létünk kincse,
élünk, halunk aztán semmi sincsen?
Egy folyógödör közepén várakozom
kérdőre vonva az időt és a teret.
A jövő ölelésében bizakodom,
hogy majd lágyan megérint és újra szeret.
Sötét erdőben barangolok bús magam,
semmibe vesző, gazos ösvényt követek céltalan
Gyermeknapon állatkertbe megyünk,
egész úton ragyogó a kedvünk.
Vajon milyen új élményt találunk?
Lehet, hogy új kis oroszlánt látunk.
Autópálya késő esti zaja,
Olcsó kávé csalogató illata,
Pihenőhelyek élénk neonfénye,
S a telehold ezüstös büszkesége.
Emlékül, hogy emlékezz
Hófehér ágyban színeket kergetek,
eltévedt szavak közt Életet keresek,
nem maradt más, csak a vak remény,
hogy szívedben ott van még az ősi fény.
A szeretet ösvényén
Elfojtott könnyek közt bátran lépkedem,
hófehér ágyadnál fogom még kezed,
vágyakozva megrekedt gyermeki, szeretet,
remegő lábakkal, éltess még életet!
Ködös álmok
a végtelen úton.
Nincs is másom,
csak amit most látok.
ahogy reggel siettem
megcsókolt egy rózsa
a nagy rohanásban nem
láttam kócos bimbója
kihajolt az útra
így landolt arcomon
sziromselymű bókja