Út
Van az az út, mely
Nehezen járható,
Göröngyös és keskeny,
Messziről látható.
Mély sötét éjszaka közepén
Vándor pihen az erdő szélén,
Tábortűz bűvös körében
Mereng jövendő éveiben.
Zöld fák ölelésében hullámzik a tó,
Az Ég megmutatja, lelkednek mi való.
Aranylik a víz a napfényben,
Higgy hát a természet erejében.
Mint lélek, ha most talál önmagára,
egy görbülő merészség áradása
a mosolyod, s felkavaró részlet;
a testben, hogy ide-oda fut az élet.
Van egy út, mely hozzád szaggat,
Szaggat, szaggat, vezet,
Hogy el ne érjem, olyan nem lehet,
Van egy fal, mely közénk áll...
Nyílj meg, erdő, nyílj meg,
hadd lássam a szépséged!
Van, hogy meg kell állni. Van, hogy befelé kell figyelni.
Van, hogy nem hallod szíved szavát, és ha tetszik, ha nem, a vállalt út vár most terád.
Félelmed nagyobb volt, mint a valóság.
Nyitott az út, ami most vár terád.
Tévúton jársz, ha az a gondolatod,
a másiknak minden tálcán adatott.
Bús, borongós őszi táj,
a nyári meleg messze száll.
Színes faleveleket kerget a szél,
hajnalban megcsípte a dér.
Forró aszfalton mezítláb.
Beleírom neved, ott hagyom neked.
Ha majd egyszer te is arra jársz,
meglátod nevem és neved.
Minden út szabad, de melyik járható?
Kitaposott vagy frissen aszfaltozott?
Az út önmagunktól önmagunkig vezet,
A feladatod az, hogy megértsd és felismerd.
Egy megkeseredett úton járok,
Rám soha többé nem találtok,
Nyomomban halott reményt láttok,
Koporsóján a felirat egy átok.
Rövid volt az út,
mellettem ült az úr,
előttünk egy alagút.
Céltalan, üres úton
üldözöm önmagam,
eltévedtem...
Szívem reménytelen zakatol
s segítségért kiált...
Merre tovább?