Útkeresés
Hangosan kiáltok...
S egy válaszra várok.
Hangosan kiáltok,
Hátha Rád találok!
Lent a földön
senki nem figyel.
Kóbor lelkem vonszolom
az életnek nevezett vonaton.
Öszvérhidegben elcsatangolok;
az út kitér és eltéved helyettem -
földre fekszem: majd úttá leszek én,
s hátamon lassacskán átballag az erdő.
Jobbra menjek?
Balra tartsak?
A szép szemek
Mit akarnak?
Igen.
Fel kell néha állni.
Minden nappal kicsit közelebb van
A perc, mikor majd azt mondom, hogy megvan.
Ideértem teljes egészében.
Maradhatok? Maradjak itt, kérem!
A lábamon mászott egy kicsi pók.
Nadrágom ráncain bandukolt.
Nagy hegyek voltak azok neki,
amit bizony mind meg kellett mászni.
Azt hiszem, én már értem,
hogyan gyógyul a lélek,
növekedünk, fejlődünk,
s lassan pereg az élet.
Számtalan kötetben írtak erről a talányról
- hol rengeteg, önhitt fazon, hol tucatnyi szerény -,
hogy életünket miként kellene élnünk mármost,
hisz ők e rejtélyt zsigerből tudják, megfejtették.
Ósdi szupravezetők
rengetegét cipelem
a hátamon az alkóvból,
akár egy erdőt, melyet
felégetne az ember, csupán
hogy leküzdje rozzant
múltját, nehogy az artériám
visszhangozzák, mint valami...
Vándor lábak
Az út porában
Nyomokat rejt el,
Amit a szél újra és újra felkap,
S fújja szerteszéjjel.
Szárnyal velünk az idő,
egy lépés szinte egy év.
Hogyan mérhető az élet,
nem tudod, meddig élsz.
Szívem továbbszállna, de a kín nem enged.
Magamba roskadva néznék előre, de szenvedek.
Próbáltam felállni s elölről mindent kezdeni.
Tudtam játszva mosolyogni, de nem tudok feledni.
Sivatagban egy kisleány
Magányosan kóricál,
Nem lát embert láthatáron,
Csak ő van ott e tájon.
Magányos sivatag 2. rész
A leány ment, mendegélt,
Míg az ösvényre nem ért,
Hosszú, kis ösvényke
Mintha végtelenbe vinne.
Az élet örök utazás,
Közte jó néhány állomás.
Ha az állomásokon meg is pihensz,
Attól újult erővel továbbmehetsz.