Vágy
Vágyak sóhaja a szélben
Hová vesztél Életem, szép Csillagom?
Csókos szádat miért nem csókolhatom?
Ki mondja meg, ha gyötör a kétség?
Van-e remény, ha jön a betegség?
Felébredek-e álmomból reggel?
Kialvatlanul, dagadt szemekkel.
Elengedlek,
eleresztlek.
Egy bezárt szívet
kulcs nélkül nem nyithatok meg.
Hajnali csendességben
illatok sűrűjén át utat tör és száll...
Gyötrő vágyamat eltáncoltam
a nedves, hajnali szélnek;
csapzott álmaim nem takarom,
mint akik vallani félnek.
Ameddig emlékszik könyököd hajlata
arra, hogy milyen volt hajamnak illata,
ameddig emlékszik szemed a szememre,
s emlékszik mellkasod ráhajtott fejemre,
ameddig megőrzöd szám ízét nyelveden,
csókom a válladon s lelkem a lelkeden...
Indulunk, szállunk egymás felé,
e vonzás csillagokból jövő,
átlépünk oda, hol nincs idő;
köd úszik fénylő szemünk elé,
és mégis olyan tisztán látunk:
a másikban önmagunk fele
vár, mint jin-nyárra vár yang-tele,
s a vágy végig simítja hátunk...
Tünde-mosollyal a vágy dala kél,
Téged kér ez a szempár.
Értsd meg a szót, ha kimondani fél:
gyógyító szerelem vár.
Hogyha zörömböl a mellkasodon,
nyiss egy rést neki zárt kapudon!
Érints lágyan, cirógass, szerelmem,
Mint szellő, mely átsuhan hegyeken,
S megérinti a magányos tetőt.
A simogatásodból adj erőt.
Óh,
Haladt,
Bújt felém
Magányában,
Takaró alatt
Gabalyodva belém
A lány az éjszakában...
Ma égbe száll a tűzmadár,
az éj sötét, de védtelen,
s ha sziklafalra nő az árny,
mögötte hív a végtelen.
Elfáradt már a lenyugvó égi Nap,
fénye megpihen a szürke horizont alatt,
büszke koronája csillagokkal tele,
de szabad a lelke, s dobban még szíve.
Csend ül a szívemen, mosolyom végtelen,
benne a vágyam, és benne a szerelem.
Örökkön keresem, mi egykor elveszett,
emésztnek lángok, és emészt a szeretet.
Robotfiú és emberlány szerelme
Fémkaromban ölellek vágyón, szüntelen,
processzorom most oly forró és heves
bitjeim szerelmes áramlatában,
betáplált agyam most összegez.