Vágy
Nehéz napok voltak május végén.
Szívműtét előtt álltál, az élet-halál mezsgyéjén.
Cirka negyven nap telt el azóta,
Életem rövid, mégis oly hosszú hányada.
Te minderről semmit se tudtál,
Hiszen a nyugtatók által mélyen aludtál.
Lehetne máshogy is?
Koldus vagyok, a Te koldusod.
Állok könyörögve, kezemet összetéve,
s várom, hogy hullajtsd rá sóhajod.
Reám néztél, megmérgeztél,
Szép ölemre megéheztél.
Halló, emberek, nézzetek körbe!
Együtt vonul tanár és diák.
Az utcákon hömpölyög a tömeg.
Mi történt, fejre állt a világ?
Utolsó sugarával
tó vizére hajol a Nap,
reszketve rezdül a lomb,
hűvösebb már az alkonyat.
Álmodtam egyszer egy gyönyörű hazát,
Dédelgettem derűs jövőképem nyarát,
Hol boldogság kísér, mint hűséges barát...
Papíron sorba egymás alá jegyzem,
hogy észben tartsam, el ne felejtsem,
hogy mit hagyjak hátra, mit ne várjak,
s mi az, mit lelkem nem tart meg magának.
Nem szórok rád átkot,
Csak azt kívánom,
Minden éjjelen verjen ki a pusztító lázálom.
Hiába küzdjön elméd, hogy feledjen,
Arcom örökkön előtted lebegjen.
Az a piros folt ajkadon
Enyém, enyém,
Mert arról nem tud senki,
Csak én, csak én.
Nem érhetlek el, mikor nem vagy velem,
ködkép vagy csupán. Nem is létezel.
Karjaid kalodája
Szabadságom szép szárnya
Életem csodája.