Vágy
Zubogva zeng a tér, némák a falak,
csak a magány járkál a puha padlón.
Ha néha könnyezik porlepte naplóm,
elöntik árva lelkemet a szavak.
Miért érzem, hogy olyan vagyok,
Mint egy falevél - melyet visz, sodor a szél?
Mint egy fa, melynek nincsen gyökere,
Mely ágaival kapaszkodna,
De csak sodródik, s az élet néha megtapossa.
Ott ültem szombaton
egy lila pad gondolatébresztő,
rozsdásan recsegő lábánál.
Felettem indigókéken sejlett az éjszaka,
alattam beton-szürkén nyújtózkodott
az aszfaltágy, mely befogad.
Szerelemre vágyok,
De csak az igazira.
A sok csillag csak úgy ragyog!
Megvakulok, annyira.
Kerestem azt, mire vágyom,
Megtaláltam édes álmom.
Imádom, ahogyan beszél,
Mint mindig, elvitte a szél.
Némán bámulom a tájat,
De hangos bennem a bánat.
Szívem visszahúzna feléd,
Karjaidban lehetek csak egész.
Hiányzol. Akarlak! E két szó kevés arra,
amit lelkemben érzek, s nem csendesül.
Szemeink tüzében világunk összeér,
csendesen ülünk, csak a vágy zenél.
Hallgatjuk mit súg az est dala.
Megértjük, nem megyünk haza.
Vágyam szép álom,
Marad csak álom...?
Mert meddő álom,
Fájlalom álmom!
A legnagyobb ellenségem
nyargal megállíthatatlanul,
pedig tarthatna néha...
Szétterül a tavasz...
A belázasodott
Fák ismét szirmokat adnak!
Újulás izgalma...
Szelíd angyalok szőnek át
Pihe-puha földi imát.
Ló és lovas
eggyé olvad,
összesimul,
így vágtáznak.
Szerelem lenne ez?
Nem, nem hiszem.
Reménytelenség és
Fájó gyötrelem.