Vágy
Számtalan hibám,
elmúlt vétkem,
ostobaságom,
dőreségem
terhe alatt élek,
de nem félek,
mert tudom,
te is, akárcsak én...
Télen már itt leszel velem.
Én majd az ablak mögül
figyelem, ahogy az ég
hófehérre festi a házakat,
s az apró gyémántcseppek
megülnek a párkányon
s az autók tetején.
Íme, a szerelem.
Nagyon nehéz nekem.
Egyedül cipelem.
Elfáradt már a lenyugvó égi Nap,
fénye megpihen a szürke horizont alatt,
büszke koronája csillagokkal tele,
de szabad a lelke, s dobban még szíve.
Rokkámon új ruhát fon
aranyszállal a remény,
a régi már elavult, elhasznált,
rongyossá szakadt szegény.
Akkoriban úgy gondoltam,
hogy már soha többé nem
akarok szerelmes lenni.
Nem akarok még egyszer
valakit elveszíteni.
Szelíd lényed zajától zúg a fejem,
Izeg-mozog benne a gondolatod,
Mert eszmévé váltál pőre szívemben,
Minek melegét egyedül Te adod.
Szél
Dúdol,
E dallam
Oly ismerős.
Eltűnt ifjúság...
Együtt álmodtunk mi ketten
boldogan, szerelmesen,
már nem tudom, hogy eshetett meg,
de egymásé lettünk, kedvesem.
Bugyolálj be,
Rejts el meleg lelked
Jéghideg ölelésében.
Te legyél az életem...
Nő vagyok, mert annak születtem.
Fogadj el olyannak, amilyenné lettem!
Néha kéne egy jó vers,
Néha kéne egy szép dal,
Néha kéne egy kéz is,
S néha kéne egy Angyal.
Ó, de mennyire lennék
Lennék én fáknak törzsén zöld moha,
Lennék én tán maga a nagy erdő,
Lennék én vén kunyhóban éjszaka,
Tányérokon frissensült tepertő.