Vágy
Túlértékelt értelem,
Semmiből lett hirtelen,
Világon az egyetlen,
Csak egy hús legyen.
Tündérköpenyt viselt minden éjszaka,
S ha eső áztatta meg e gyolcsselymet,
Ríva futott haza ez a leányka
Erdőmbe, s kiitta a boros kelyhet.
Vékony jégen táncol a lélek,
titkok izgalmas ritmusán lépked,
(egy-két-há-egy-két-há)
így szárnyal rá!
Íme, a szerelem.
Nagyon nehéz nekem.
Egyedül cipelem.
Vihar söpört végig szemed fagyos sivatagán
Harcoltam! Ó, de hogy harcoltam én ellened!
Minden erőm latba vetve elküldtelek!
S kellett inkább az egyszerű, a szürke.
Vihar söpört végig szemed fagyos sivatagán.
Arcomba csapott gúnyos, büszke mosolyod,
S mint vert sereg, visszavonultál.
Feketében jár a vágy,
pókkisasszony csak várva vár.
Minden olyan homály,
olyan kétségbeejtően más.
- Ne felejtsed el, ez egy gondolatom:
Repül a rigó fenn az égen,
megkívántam szárnyát, kértem,
adja nekem vagy repítsen,
szerelmes lettem éppen.
Előttem egy fenséges doboz,
Kibontva ezer meg ezer darab.
Mely együtt egy óriási képet ad!
Sok kicsi alkotóelem rejlik benne,
Egy atom csak egy helyre megy be!
Múlt időknek és maiaknak Holdja
Fogait szívta derék bátyám, a Hold
A régmúlt, letűnt, mesés estéimen.
Keblét cifráztatta meg szemeimen
S neki ásítottam emlékeimen.
Tudod, van az úgy,
elég egy pillanat,
még a vágyérintés,
az is, az is elmarad,
bár bizsereg az szív,
mit bizsereg, remeg,
ott marad benne,
ott marad vágyként...
marad kő kövön csak az alkony párgol
miazmás gőzöket a kerti sétányon
az őskaján is beleng félhomályból
s az elsáncolt mellkason léda-lábnyom
hajlott hátú padra dőlve szédeleg
bár kívánja még ajkak eperhúsát...
Sötét ösvény vezet időtlen,
Itt nem jár már az idő sem...
Magányos vonat visz tova,
Útja sem volt jó soha,
Célja is csak mostoha,
Így marad meg egymaga.
Minden este hozzád bújni,
többé soha szabadulni...