Vágy
Az egész évemben madárként vagy jelen,
te kibontod szárnyaid egy ágon ülve,
tengerkék égen csónakázol szüntelen,
végtelen szabadságban megsemmisülve.
Testes alkonyatban nyúlnak el az árnyak,
kacskaringó csendjük fut kis szobám falán -
ablakomra festve - jégvirágos vágyat
maszatol az éjjel, míg újra rám talál...
Tudod, még annyi mindent mondanék neked,
és még olyan sok mindent suttogna a szám.
Te hallgathatnád sűrű szívverésemet,
hogyan virágzik ki életem tavaszán.
Emlékszem rá, amikor szívedbe szerettem,
elveszve benned, a csodás művészetedben.
Tudod, el sem hittem, hogy valódi érzések,
hogy minden utadon tényleg elkísérnélek.
Nem marad már semmi, semmi...
sosem tudok jól szeretni -
Mi-ku-lás, Mi-ku-lás, mit rejt nekem zsákod?
Hadd nézzem, hadd nézzem - ne törj össze álmot!
Jó voltam, jó vagyok - nem kell nagy virgácsod -
és ha Krampusz keresne, senki sose látott.
Kell, hogy jó szó ébressze a lelket!
Ha minden lélek végre ünnepelhet,
ha megértjük, hogy egymásért vagyunk,
majd rájövünk, hogy meg sem halhatunk.
Keresd az örömöt! Ott van körülötted!
Szépséget találni, hidd el, nem nehéz!
Ne hidd, hogy a mosolyt, mint ruhát, kinőtted!
Vidáman, jó kedvvel mindig többre mész!
Dal vagy, kicsattansz madarak hangján,
én suttogás tengerpart homokos habján,
de látod, te látod, aki én vagyok.
Egy csöpp kanálnyi fűszer, porcukor,
bőséges tejszín és csurgatott méz,
vágytól duzzadt IQ-háton szőtt humor
szembogarat lőve, tüzelve néz.
Sötét szemed elvarázsolt,
belenéztem, s újra nyár volt.
Egy titkos helyen, hol kristálymécsek gyúlnak,
észrevétlen járunk, nem láthat senki más...
kezem a kezedben, s a Tejúton is túlra
andalgunk, szárnyalunk, csak miénk a világ...
tanmese kicsiknek és nagyoknak
Hevertem az út porában,
körülvett sok társam.
Úgy szerettem volna szállni,
hogy világom lássam.
Mert elmúlik egyszer minden,
elmúlt most bennem a nyár,
üresnek érzem a szívem,
elhervadt ezeregy vágy.