Vágyakozás
Visegrádra mentünk disznótorba,
a malac nem volt bezárva ólba.
Megpróbáltuk megfogni vagy négyen,
de a malac eliszkolt serényen.
Szerelemnek tüze éget,
hogy vethetnék ennek véget?
Lelkem izzik, szívem vérzik,
szerelmeddel megelégszik.
Osonva szállt le, csillagfényes az est,
Halkan még elérnek távoli zajok...
A hajnal csicsergő madaraival jön mindig a halál,
fáj a szívem, hogy öt reggel mindig nélküled talál.
Örök körforgás, átkozott mókuskerék az élet,
hogy minden reggel néhány órára el kell veszítselek téged.
Sóvár szárnyakon libben fel egy sóhajon
A vágy, és sírja, most van itt az alkalom:
Látni akarlak, újra hangod hallani,
Kezed a kezemben csak némán tartani...
Hó
Hullott,
Szívünkben
Szerelem dúlt.
Öröknek hittem...
Vigaszom légy, erre kérlek,
Legyenek még közös évek.
Nyisd meg szívem zöld udvarát...
Meleg nyári éjszakán, ha rárogyok egy székre,
s gonddal teli álmaim már békén hagynak végre,
Felnézek a csillagokra, azt kérdezem tőlük,
Ki lehet a titokzatos, áldott jótevőjük?
- Ne menj, Királyfi, átkozott hely az!
Akármit ígér, hidd el: nem igaz.
Ne lépj be, mert káprázat minden ott;
rabja leszel, megcsalt és meglopott.
Gyertyát gyújtok, ha itt az este
s nézem apró lángját, keresve
benne Karácsony szép titkait.
Most jó vagyok: most kérj valamit.
Tengődöm így, egyedül, árván,
taposatlan utakat járván,
beérem ritka legelővel,
bárányfelhővel, levegővel...
Még rám hajol, még óv a sátorég.
Ő tudja jól és én is tudom rég,
hogy valaha már jártam ott.
Különös volt a táj.
Emlékszem rá, amint ballagok -
lábnyomaim a csillagok.
Nézd, sír a Végtelen,
már nem remél megértést,
úgy fáj az értelem,
ha nem talál utat.
Egy oázis illatozik a teraszon
szemben a vár kapuja ásít -
tárva-nyitva, rajta héjaszem,
kikötőbe ért egy vízibusz,
alatta álmok folynak el...