Vágyódás
Minden este te ott, én itt,
Nehéz viselni a magány sebeit.
Távol vagy vágyaimtól,
Megnyugvást lelek álmaimból.
Számtalan hibám,
elmúlt vétkem,
ostobaságom,
dőreségem
terhe alatt élek,
de nem félek,
mert tudom,
te is, akárcsak én...
Télen már itt leszel velem.
Én majd az ablak mögül
figyelem, ahogy az ég
hófehérre festi a házakat,
s az apró gyémántcseppek
megülnek a párkányon
s az autók tetején.
Simogat az érzés, mint egy puha paplan, beteríti testem,
az Égre nézek, és csak a csillagokat lesem.
Reggel van, ébredek.
Látom a fák lombjai közt átbújó fények özönét,
Lelkemben érzem a fény melegét.
Bugyolálj be,
Rejts el meleg lelked
Jéghideg ölelésében.
Te legyél az életem...
Mi is vagy te valójában nekem?...
Amit én érzek szerelmes szívemben...
Te nem érzed, amit én érzek vagy tán` érezhetnék?
Hidegen, velem mindig egyedül ezt éreztették.
Nem látod te azt, amit én látok az éjszakákban?
Szerelmet vizionálok magamnak magányomban...
Ó, de mennyire lennék
Lennék én fáknak törzsén zöld moha,
Lennék én tán maga a nagy erdő,
Lennék én vén kunyhóban éjszaka,
Tányérokon frissensült tepertő.
Óh, te csodálatos álomjáró,
Tudod, mi vagy te nekem
Reggelen s hajnalon?
A legfőbb ihletem.
Ahol felkelő napnak első sugara
Megérinti szürke hegyeknek ormát,
Ott, nagy Kárpátok völgyében fekszik,
Ó, a szép Magyarország!
Hiányzol, próbálok túl lendülni,
Ám nehéz a szív ellen küzdeni.
Még ha az a szív már megfagyott,
Nélküled akkor is semmi vagyok.
Hiányzol. Akarlak! E két szó kevés arra,
amit lelkemben érzek, s nem csendesül.
szürkeség
Barátságtalan, szürke arcát
mutatja a tél,
s nem szült havat
az ég.