Vágyódás
Magányos vonat visz tova,
Útja sem volt jó soha,
Célja is csak mostoha,
Így marad meg egymaga.
Akartalak, de meg nem kaptalak...
Békén téged én sosem hagytalak.
Hosszú ideig tetszelegtél előttem,
Szemembe mondtad, mindig bejöttem.
Hazátlanul bolyongok e tájon,
jobb élni a szelíd rónaságon.
Ridegek az északi, nagy hegyek,
kegyetlenül hidegek a telek.
Utállak
Nem tudom mióta...
Egyszer csak átfordult
Nincs határvonal
Egy hajszálnyi sem...
Egy szép, langymeleg nyári éjszakán
Gondolataim szárnyalni hagyván...
Elmém különös álomképet szült,
Mellkasomban a szívem megrezdült.
Vagy mégsem...
Megöleltél szorosan,
Bőrömön még érzem illatod...
Elengedtelek...
Romantikus mesében...
Este ültünk a hűs ligetben,
Azúr-selyemfény... rajtunk leple.
Fák, bokrok meséltek,
Vágyak égig értek...
Hiányérzet mélyen lelkemben.
Úgy féltelek Téged,
Mi lesz most Véled?
Külön út, külön lélek,
Mégis egy a cél, félek!
Pipacsok, pipacsok,
Vérpiros pipacsok...
Telis-tele mező,
Mily ámultba ejtő.
Mily csodás a fény, átölel, hajnal hasadt,
lopott percek, időt áll, pillanat fakadt,
nap ragyog az ég alatt, vízben öltözött,
nyugtalan lelkembe nyugalom költözött.
Nem fakó,
Eleven emlék,
Szívemben fészket rakott.
Érte mindent megtennék...
Miért csak emlék?
átnyújtom hát, vedd el,
itt a szívem, tessék,
leejteni nem ér,
ha rátaposol, végem...
Fenn az égen sólyom száll,
Örök társa csak a magány,
Vedd a szívem, vidd a szívem,
Mely téged mindig visszavár.
Megállt az idő egy pillanatra,
Kifeszítette a távot,
Majd tovább ballagott lassan,
Összedöntve egy világot.