Vágyódás
Szebb napokat varázsolnék,
de ha mégis sírni látnálak,
a szemedből jött könnyekből
boldogsággyógyírt készítenék.
Összekócolt érzelmeim
borzolják a lelkem...
Összegyűrött félelmeim
szorítanak engem.
Nem enged fagyos szorításából a tél,
hidegen muzsikál a márciusi szél.
Hajnali Nap bágyadtan néz szerteszét,
nincs ereje, hogy bátran kinyissa szemét.
Olyan vagy számomra, mint maga az ég.
Látlak, de elérni képtelen vagyok.
Hiába érezlek oly közel magamhoz,
Én azt hiszem, már örökre itt a Földön ragadok.
Hangod körbeöleli elmém,
mint langyos tavaszi napsugár,
elmerülök benne én,
szavadon a múltba utazván.
Uram, mint bukott diák,
vergődöm feléd a fényre,
taníts utadon járni, hogy
szívembe költözzön a béke.
Sziszifuszi szerelem természetrajza
Szertelen szerelem
libben a tereken.
Száll tova
alakul,
meggyötör cudarul.
Ott,
ahol
születtem, s
bölcsőm anyám
lába ringatta.
Milyen boldog voltam, mikor először megláttalak,
Ősz volt, s a levelek már hulltak a fák alatt,
Mint szorgalmas pókok, álmokat szőttünk szépen,
Gyönyörködtünk egymásban s az őszi napsütésben.
Kibomlottam, szárnyra keltem,
éjnek éjén lepke lettem,
vonz a hold nagy tányérja
a sötétségben világítva,
elindulok a messzeségbe
megnézni, vajh` elérem-e?
A bőröm alatt bizsergett a véred.
Izzott ereinkben sok kimondatlan
szó. Ősz meghiúsult könnyével ébredt
a hajnalunk, majd nyár sugarával romlatlan,
ragyogó álmot álmodtam.
Megálmodtam a találkám,
Kis Lillának fogtam vállát.
Álmom kicsit hiányos,
Ugyan valóra-e váltom?
Kérdeztem, s kezem fogta.
Drágám, kedvesem, én jó szeretőm,
Tudod jól, hogy nékem te vagy a megmentőm,
Te vagy nékem olimpián az evezőm.
De te vagy nékem a vég is, hideg, őszi temetőm.
Az is perzselt... ha jött,
s minden ingered reá köszönt,
mára eldobva, kitaszítva
megérzed az igazi közönyt.
Éjszakákon át, mielőtt lelkem álmodni tér,
Visszavágyom egy kertbe, hol a nap a szívemhez ért.
Ott, ahol egy fa alatt állt egy kis ház,
És már sok éve ott áll.