Vallomás
Hogy őszinte legyek,
Már rég beléd szerettem.
Folyton rád gondoltam,
S lassan a rabja lettem.
Lábujjhegyemen lebegve hintek csókot
a finom bőrén illatos nyakadnak,
hol áramló verőereidet óvod -
s apró barázdák bőrödön tapadnak.
Szeretetben a parton,
Szólsz halk, édes kis hangon.
Ha akarom,
csillagok égnek homlokodon,
fény borít el fenségesen,
ha akarom,
táncol az arcodon
minden kimondatlan,
félszeg gondolatom,
és boldog vagy, látom...
Nap mint nap nagyon hiányzik,
Ahogy szemem rajtad cikázik,
Hiányzik az nekem mindig,
Ahogy ajkad engem érint.
Szemünk tüzes villanása,
ujjunk összesimulása
eldöntötte nyomban,
szívünk együtt dobban.
Olyan vagy, mint az ételben a só,
tüdőnek levegő,
a zubogó vérrel
bennem áradó
Lelkem ablakán keresztül hallom,
Parányi lakóként a testben
A vér kering lassan, tán több ezer gallon,
Kinézek, állok - csak lestem.
Ha menni kell, hát menni kell...
Vannak napok, mikor azt érzem, hogy eljött a vég,
tudom, fiatal vagyok még, de valami elromlott rég.
A balesetem tönkretett, és ez évről évre rosszabb,
testem egyre makacsabb, vajon a jövő hozhat jobbat?
Hiszek a szemnek. Tavasz van.
Minden pillantás szerelmesebb.
Karodon végigáradok, ellengnék
rajta végtelen. Lehetnék kikeletedben
bimbó, ágadból kibukfenceznék
egy reggel, nevess, majd ámulj,
rügyedből szirmonként bomolnék
orrszöszödbe. Lehetnék fény...
Akármit gondolsz rólam, Életem,
Nagyon fontos lettél már nekem,
Megbántani nem akarlak sohasem,
Veled nem ér fel a világegyetem.
Olyan vagy számomra, mint maga az ég.
Látlak, de elérni képtelen vagyok.
Hiába érezlek oly közel magamhoz,
Én azt hiszem, már örökre itt a Földön ragadok.
Fűszálon csillogó harmatcsepp,
mit adnék neked. Szívemen szebb,
szikrázó fénytörés szemeddel...
Ide születtem én, ez édes Hazám,
itt nevelt féltően drága Édesanyám.
Itt van az otthonom, itt élek én,
itt ragyog énrám az éltető fény.
Levegő vagy bennem, mely élni hivatott.
Ismeretlen érzelmekkel megtelt
parányi emlékdobozt alkotott
bennem tökéletesre írt szavaid üteme.