Vallomás
Egy napon, amikor nálam kopogtál,
Egy furcsa indokkal ajtómban álltál.
Először félve engedtelek be,
De már tudom, nagyon is megérte.
Talán a Nappal jöttél, talán a széllel,
talán álom szőtte szikrányi reménnyel.
Talán az ég hozott, talán a sors adott,
talán csak érezted, mindig, hogy itt vagyok.
Talán meglátom az árnyékot a falon, hajléktalanban a gyászt.
Sokszor szinte nem is értem, tőlem ezek után mit vársz.
Benned meglátni nem vagyok képes, csak a rosszat.
Mi számodra bánatot és magányt hozhat.
Figyelsz? Csak tudni akartam,
mert én figyelek rád egészen,
mondom, ha kell, hogy "szegényem".
Csak ne beszéljek magamban,
az olyan magányos dolog,
meg hát nem is vagyok bolond.
Nem tudtam, mit csináljak, de megpróbálom mégis,
Aki á-t mond, mondjon b-t is,
Olyan kéne, aki marad, nem siet,
Felkavarta az állóvizet
Vad legyen, vesse ki rám szárnyát,
Nézd meg az anyját, vedd el a lányát,
Ne csak lásson, hanem hallja,
Sok beszédnek sok az alja...
A pici szobámban érintenek a reggelek,
Egyedül vagyok, de nem is reszketek.
Köszönöm, hogy alhattam benned,
Meghálálom, csinálok neked rendet.
Összességem
Benned a lényeg a sok, apró részlet.
Részlet az általános gyászjelentés lapjaiból
idézve, mikor még nem éltünk a napjainkból,
s önfeledten játszottuk együtt a magunk szerepét,
emlékezz, mikor hiányosan, de igazán szerettél.
Az ablakon keresztül pillantottam meg őt:
Élettelen szobor nyilából ellőtt
nyílvesszőt, amint szemével szobám
mélyén kutat illő áldozat után.
Hagyott el már barátom,
Hagytam is már el,
Lyukas folt a kabáton,
Kérek még egy üveggel.
Algoritmus a szívem, egy integrált áramkör,
amit sosem érthetsz meg, ha nem érzékelsz belém.
Lelkemen dezoxiribonukleinsavat old és tör
a kovalens kötés ízű képekbe szőtt remény.
Úgy éreztem, Te vagy ma a Nap,
Csókod forró volt és égetett,
Selymes fényedbe burkolóztam,
És Te hívtál magadhoz kedvesen.
Lehunyom a szemem és vágylak,
Messze vagy, csak álmodom ajkad,
Titokzatos, rejtelmes nyár van,
Rólad mesél az esti csillag.
Hegyes tűvel varrnék szerelmet,
elmerengve a sűrű dallamán.
Fonál remeg a nagy tű végén...
Közeledik halkan lépted,
titokban már lelkem ölel,
átkarolnak az emlékek,
tudtam, hogy nemcsak vendégnek
jöttél a szívemhez közel.