Vallomás
Olyan jó Veled ma a mindenség!
Az űrt betölti lélek-világosságod.
Szellemi színterén szárnyaló lét-igéd
hű tanítóként szolgálja világom.
Felizgat, ha az utcán sétálva látlak,
Ámor nyilai szívem mélyéig szállnak.
Senki sincs itt a földön, ki elítéljen,
A szerelmem feléd egyre nő, én érzem.
Kékülnék a fellegekbe,
Hogy az eső rám szitáljon.
Szétcsúsznék a végtelenbe,
Hogy többé semmi ne fájjon.
Amikor rám nézel,
két szemed ellágyul,
szereteted érzem
szemed sugarából.
Mi vagyunk az édenkert önző gyermeke,
a felbolydult világ bűnös szerelmese.
Kik eladtunk mindent a vágyott szerelemért,
és pokolra szálltunk az elveszett angyalért.
Ha egyszer kismadár lehetnék,
lombok között énekelhetnék!
Vagy lehetnék szellő tavasszal,
velem szárnyalna a madárdal.
"Ha szeretlek, akkor hazugság,"
a szó álommá szenderült,
a valóság csak káprázat volt,
és szívem benne elmerült.
Csak veled, ez a vallomásom neked,
Szégyenlősen kezedbe adom a világot.
Világos lesz veled majd a sötétség,
Kell is, hogy szerelmünk végre beteljesüljék.
A lelkem múlton úszó törékeny kis bárka.
Az árral szemben küzd, de mindhiába,
most nem képes többre. Csak lebeg.
A hajnal csicsergő madaraival jön mindig a halál,
fáj a szívem, hogy öt reggel mindig nélküled talál.
Örök körforgás, átkozott mókuskerék az élet,
hogy minden reggel néhány órára el kell veszítselek téged.
Egy napon a kapitányságon megjelent egy fickó,
nem volt benne semmi különleges vagy kirívó.
Megjelent a maga szürke jelentéktelenségében,
és vallomást szándékozott tenni F. Kamilla ügyében.
Monológ!
Létezésem kínját most elétek vetem.
Akartátok tudni, ki s milyen vagyok.
Végzetemnek célját sosem keresem,
Magamról már régen túl sokat tudok.
És volt, hogy csak az árnyék lépett,
És véres hamvaiba fúlt a Nap.
Én mégis nagyon szeretlek, Élet,
Mert ajándékba kaptalak.