Vallomás
Szerelemre vágyok,
De csak az igazira.
A sok csillag csak úgy ragyog!
Megvakulok, annyira.
Veled álmodtam éjjel, hogy hófehérben érkeztél.
Nyers, kimért és rideg voltál... engem sem kíméltél.
De bezárult az ajtó, és csak ketten maradtunk.
Karjaink úgy fonták át egymást, mint szívünk a világot.
Tavasz van, és erőst harsogó élet.
Mi benn magányban éljük napjaink.
Rövid percekre
összegömbölyödünk
az idő öreg szemével méreget
karöltve lenne mindig jó
hogy a kéz kézben legyen
Szerelem lenne ez?
Nem, nem hiszem.
Reménytelenség és
Fájó gyötrelem.
Ha itt lennél, és két karom ölelne,
tőlem az egész mindenség ketté törhetne.
Szobámban ülve, füzettel kezemben,
Rád gondolva telik el minden percem,
Próbálom sorba szedni összes gondolatom,
Miért vagy számomra az egyetlen, kiről álmodom.
Mindennap háború
Várva én búsan az Alkonyra,
Szerelem harcmezején
Készülve egy ádáz, gyönyörű harcra.
Az illatod este a párnámon hagytad,
Megtekert reggel, mint egy kólaadag.
Találsz egy olyan
Lényt,
Akit jónak találsz
Még,
AzTán eltelik pár
Hét,
Kiderül, mennyire
Szép!
Ölelkezve a Szerelem tengerénél
Egy utópikus látomás egy disztópikus világban
Amerre a szem ellát, végtelen tenger,
Párosan boldog igazán az ember!...
Kérdezted, írtam-e,
azt válaszoltam: mért kellene írnom?
Elfogytak a szavak,
Pedig most kellene hívnom.
Sokszor, mikor rád gondolok,
Csak annyit szeretnék írni
Csupa nagybetűvel, hogy SZERETLEK.
Sokszor, mikor rád gondolok,
Nem tudok mást, mint csak sírni
És azt írni, hogy NEEEM! Elvesztelek.