Változás
Fűszálak bölcsőjén ring az ég: gyermek,
körülötte ringanak esti mégpercek.
Míg az emberi gyarlóság van úrrá a világon,
Addig semmi nem változik nálunk sem barátom.
Míg arra forog az ember feje, honnan többet remél,
Addig nem változik semmi, és ezt ne is reméld.
Mint a Tátikák,
tavasszal nyíló virágok,
szívünket egymásnak
néha nap kitárjuk.
Rácsos ágyában
mosolygó bárány
víg dala szárnyán
gyermeki lét,
boldog a ház és
boldog a lélek,
gondtalan évnek
gyűjt gesztenyét.
A piros lámpa zöldre vált,
a gólya diplomát kap;
a felújított hídon át
az autók megint járnak;
újra zöldül, sárgul, s lombja hull
a szemközti fának;
a tavalyi hóangyalok
mind már messze járnak.
hogy merted legyilkolni a nyarat
indián
lányok nyárhajába
fonni a kihunyt tűz-sugarakat
suttogásod
minden apró nesze egy-egy késszúrás
a szabadtéri örömünnepek fele.
Kezed nyújtottad, de én túl büszke voltam,
Te rám írtál, én csak legyintettem, jól van.
Pulzálásod éreztem, de odébb álltam,
Sorsom ráfogtam minden problémára.
Minden leomló polgárház fala
maga alá gyűri emlékeimet.
Minden kidöntött régi kerítés
köddé oszlatja képzeletemet.
Gyermekkori képek fekszenek kezedben,
maroknyi szeretet, vidám-bús jelekben,
elmúltak a felelőtlen, boldog esztendők,
s az árnyékod lassan melletted felnőtt.
Gyere velem az éjszakába,
Gyere velem egy más világba!
Szálljunk által, mint angyalok,
Többé már ördög nem vagyok
Mosoly, fény, napsugár voltam.
Gonosz, mély emberré váltam.
De furcsa, már a küszöbön állok,
Évek óta csak erre várok.
Most végre szabadon indulhatok,
De valamiért mégsem mozdulok.
Engem elnyerni?
Megnyeretni, velem más,
Csak érzéssel, értve, érzékenyen érinteni ...
Bolond eszem, lelkem megérzi a megtagadást.
Didergő, reszkető életszeletem
Nem félek a mától,
És nem tartok holnaptól.
Amitől elfog a félelem,
Az csak egy életszeletem.