Változás
Avagy egy jó húsleves képzeletbeli előélete
Kiscsibe ha volnék - pelyhesen totyognék,
Folyton csipegetnék,
Többi kiscsibének
Mindent elkotyognék...
Magamat már sehogy sem szeretem,
a múltamat ezennel most eltemetem.
Jó mélyre, még csak felszínre se jöjjön,
a múltbéli sérelem szíven ne döfjön.
Még egy utolsó táncot lejt a napsugár,
Utoljára megcsillan tó tükrében sugara.
Aztán ásít egyet, sóhajt, s a kapunál
Búcsúzik az emlék, a lobogó láng s mosolya.
Európai haikukban
Deres faágra
Lobbanó napsütés tűz!
Zúzmara csöpög.
Arany-okker a víg rét, a mező,
egy fényes napsugár furakszik át,
kicsalogatja féltőn, szelíden...
Ébredésem erre a trendi világra
már nem hagy izgalmas nyomot,
szívem, úgy érzem, nem ide vágyna,
inkább simogatna aggódó homlokot
Fényvarázs
Még meleget ont, mint a kazán,
de esteledve fáradtan pislant,
s egyre távolodik lazán,
mint szemafor, bevillant
Őszbe hamvadt a forrón perzselő nyár, elmúlt már,
És biz` vissza nem jön, ember erre hiába vár.
Gyufa lobban, gyertya gyullad,
Apró lángja messze nyúlhat.
Minden szellő árthat neki,
Óvni kell még - megérdemli.
Hát így éli meg a kamasz, ha élete még csak "tavasz".
Ahogy elkezdődik egy történet, úgy véget is ér,
az idő gyorsan rohan, az ember hiába is kér
egy kis haladékot, vagy legalább csak egy percet,
ha eljő a búcsú ideje, a szív nehezen enged.
Emlékszel arra a szép, forró nyárra?
Sziporkázott a nap a mélykék tavon,
Melyen csónakáztunk: csak te meg én,
Szívemben él a vadregényes vadon...
Ősszel az erdőben...
Susogva hullottak falevelek,
Az erdők megadóan vedlettek,
Megadóan csak tűrték gondjukat,
Hullatták bíborvörös lombjukat.
A tavaszról
Kopár faágak
Közt botladozik a szél.
Ágon vastag jég.
Szállj tova téli álom,
Mikor tavaszra vágyom.
Láttalak egy pillanatra alkonyatkor,
Elszökelltél egy szempillantás alatt...
Ahogyan az idő is, mint a villám...
Szép volt, mikor éjből a hajnal kihasadt.