Város
Varjú ül a harangon.
Templom ez, vagy átok?
Megrázza szárnyát:
"Innen a temetőig látok!"
Halott a költészet,
Nincs, ki elsirassa!
Érte zokog Várad, Buda, Kassa.
Rívunk mi itt Pécsett,
Szedünk sírra szóvirágot.
Százszor kezdett egysorod végleg elvirágzott.
Nagymamámnak
Ismerős az illat, de nem tudja, honnan jön...
Még fel sem ébredtem, s rám üvölt a világ,
zavart őrületben született intrikák
szelik át a várost ilyen kora reggel:
mi ez a nagy káosz? - Úgy látom, öregszel!
Ablakon kék zúzmara,
homályos a táj,
hideg szelek fújtatva
tépkednek pár fát.
Csitult a vihar,
alszik a város,
az utca kihalt,
sötét és gyászos.
Nyugodt érzés tölt el
Minden egyes lépéssel.
Egyre közelebb és közelebb,
Mindjárt látom, hol a telek.
Pár vénlány sétál némán.
Lám, tűzzel, vassal cérnán
hogy szőnek házat, lombot!
Űznek, várnak gondot.
első szárnypróbálgatásaim e cím nélküli magyar versformában
Add
nekem
két szemed,
s én belátom
velük hibáim!
Turulmadár hatalmas szárnyát kitárta,
és vigyáz a csodálatos Tatabányára.
Európa legnagyobb szobrainak egyike
a nagyon magas Gerecse-hegységbe`.
kísért a külváros macskaköves
utcáin követ
ismerős nyomasztó furcsa álom
ősz utca három
rozsdamarta ereszek ócskavas
torkú szélkakas
Hóban a lábnyoma ott van,
látod, a bakancsa sáros.
Botja utcák kövén koppan,
esővel mossa a várost.
Flaszteren közöny. Por, a szél belekap.
Bódéban hőség, végre bevánszorog
a csuklós, lomha járású fenevad.
Torkából bűz dől, bendője háborog
Dohszagú, hűvös lépcsőház,
kulcs zörren, és kapu döng.
Mint koravén avar, ődöng
utcákon a nyár végi láz.