Végtelen
Langyos nyár-végi szélben
kotta nélkül ciripelt a tücsök,
ám egyszer csak... elhallgatott,
pici szíve nem játszott több dallamot,
a pillanat megdermedt, s én úgy éreztem...
Rövid az élet,
hogy megtanulj élni.
Kevés az idő,
hogy megtanuld megélni
Emlékeim, mint két tükör,
egymással szemben a falon,
ha belenézek, végtelen szobát látok,
s benne végtelen a plafon.
Milyen csodaszép alkotás
ez a végtelen világ.
Hisszük, hogy végtelen,
de elhervad, mint a virág.
Magányos estéken
néha arról álmodom,
testem s lelkem jár
egzotikus tájakon.
Fürkészted már éjjel az eget,
mikor lámpa fénye nem vakít?
Millió csillag ragyog neked,
nyugodt fényük valamit tanít.
Mi van itt, hol semmi sem?
Csönd áll itt délcegen.
Nem látom, hol van a vége,
S csak nézek a végtelenségbe.
Élet éled az elhalt fákon,
Éltetnek az elhalt árnyak,
Hűvös nyugalom, megállt időnek csendje,
Állj meg, ki itt belépsz!
Kettőnk között mély szakadék,
És azon át a szerelem
Kötéltáncát lejti már rég.
Rütger arcán a könnycsepp
Nem látszik.
Nem látszik, világok végéig
Egyre csak ázik.
Nincs terv, nincs terv.
Elmentél, elköltöztél
oda, ahol nincs elmúlás,
végtelen utakon jársz,
tied az örökkévalóság.
Bámul rám, nem ismer,
hisz sosem látott még.
Mező zöld füvében
én vagyok a vendég.
Leheletnyi a csend,
álomba vonult a végtelen tér
s az idő,
az idő,
mely kendőzetlenül robog,
magával sodorva
a lélek folyamatosságát.
Emléked időtlen, édesapám,
boldogan repülök feléd
a képzelet álomszárnyán.
Csalogat a végtelenség,
keresem az idő értelmét,
lényegét a múló perceknek...