Végzet
a valódi halál
Harmatos hegedű sír nemesen,
zeng lágyan gyötrő énekem.
Szívből szóló, fájó ékesség,
hangos muzsika, lelki szépség.
Végső lángolás
Lángnyelvével érint téged,
búcsúcsókját már nem érzed.
Körülölel, te táplálod,
ez a végső lángolásod.
MAG-yar
Nincs a földön párja
A szép magyar nyelvnek,
Mi ily változatos,
S egyben varázslatos.
Dalszöveg
Emberek vagyunk a Sors árnyai között,
Az élet olykor tréfát űz velünk.
Megcsal, majd eldob messzire, eldob magától egy embert.
Volt párom, Erdei Kálmán emlékére, 1947 - 2016.
Lassan szárnyat bont a lelkem a zongoránál,
S szívemben összeállnak a hangok dallamokká.
Mintha lelked vezetné kezem,
Velem vagy sokszor, úgy hiszem,
Pedig még nem tudom, hogy közel az éjfél,
Hogy lelked már nem sokáig él.
Mindenki folyton csak a vihar előtti csendről beszél,
van, aki ekkor már nem hisz, de van, aki még remél.
Azt viszont senki sem tudja előre, mit hoz a holnap,
s a pokoli éjszaka után vajon virrad-e még új nap?
Mondd hát, Öreg Csont, minek sietni annyira már?
Múltad elkopott, emlékét hasztalan keresnéd,
jobb, ha csendben veszteg maradsz, és kíméled elméd,
ha görnyedő hátad s lábad korod súlyától fáj.
Nem lehet önirónia
Gyűlölt gondolat,
Gyanakvást keltő ok-okozat.
Döntések hoznak életünkbe gondokat,
Mégis változhatunk;
S ez lebontja körülöttünk a falakat.
Kell egy nap,
Mikor a jókedv angyala üdén rám kacsint,
S szemembe könnyet semmi sem legyint.
Mikor a világ, mint varázslatos mesekönyv:
Tárul ki előttem, s mutat csodás hercegnőt.
Párbajra csábított a törtető Élet,
S magabiztosan harcba kezdtem,
Emelt fővel léptem a csatatérre,
Imádkozva himnuszt énekeltem.
Csak egyszer élek, én jól tudom,
falon függő keretes kép...
Istenem, hová lett mohó ifjúságom,
öreg napjaimban elkerül az álom.
Mennyi boldogságot hozott ez az élet,
jaj, de nagyon rég volt, egyre jobban félek.
A magány csendjével
farkasszemet nézek,
hiányzik most a szó,
les rám a végzet.
Addig becsüld az életed,
míg nem kísért meg a végzeted.
De addig úgysem értheted,
s nem változik a nézeted.