Végzet
Istenem, hová lett mohó ifjúságom,
öreg napjaimban elkerül az álom.
Mennyi boldogságot hozott ez az élet,
jaj, de nagyon rég volt, egyre jobban félek.
A magány csendjével
farkasszemet nézek,
hiányzik most a szó,
les rám a végzet.
Addig becsüld az életed,
míg nem kísért meg a végzeted.
De addig úgysem értheted,
s nem változik a nézeted.
Mint irgalmatlan éji békadal a sás közt,
én is nyirkos-pocsék időben születtem,
egy célt tévesztett pocsék világba.
Még hidak csonkjai lógtak a Dunába,
de már az atomkor hangjai zsongtak fülembe,
a zöldre festett konyhai hokedlire állva.
- Máig nyekereg bennem enyvtelen siráma. -
Kárpátalján jártam
Apám Szülőföldje,
nekem lelki hazám.
Elmentem, hogy lássam
évtizedek után.
Négy fal börtönében egy kórházi ágyon,
élet-halál között volt egy furcsa álmom.
Maga Jézus jött el, majd szemembe nézett,
én azt gondoltam, biztosan utolért a végzet.
Kihaltak az utcák, és üresek a terek,
eltűntek az emberek, az éjfél közeleg.
A neonfény alatt pár kósza alak,
de tudom, hogy a végére már egy sem marad.
A por beitta
(Széljegyzet a Prédikátor Könyvéhez)
Csapzott homlokod mögött
látomások égtek.
Atomjaid között bújt meg
annyi titkos vétek.
Mikor a gesztenyefák csupaszon dideregnek a szélben,
s velük vacognak a vedlett törzsű öreg platánok,
az öregedő ember hajlamos a végső számvetésre,
hogy a hiány és az elmúlás annyira ne fájjon.
Itt állok, tőled oly messze;
bár ne botlana fejemben
ezer ábránd, s ne gyűlne
könny megfáradt szememben.
Azt mondják, olyan sápadt vagyok.
Most legalább ennyiben hasonlítok a kedvencre.
Vámpírizmus korát éli bőröm halvány holdfény-kredence.
Nem jár már rózsás bimbó, viruló bókkal hűtlenkedve
másnak orcáján csattan csókja - hiába vágyom rá epekedve.
Szonettkoszorú az EMBER emlékére
1. LEJTŐN
Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.
Lidércek, démonok, álmok
Jönnek az éj leple alatt.
Körbevesznek, szívedbe zárnak,
Mint vadász, ki őzt üldözött
A kopár szurdok alatt.