Vers
Mint ballagó vándor a füves pusztán,
Úgy lehajtom én is mostan a fejem,
S várom a vigaszt, mi nem jön tán ma,
Zsebembe rakom mind a két kezem.
Toll titka
Számvetésre kerültek verseim,
néha mosoly ült arcomon, de
sokszor szomorú volt dalom, s
gyakran könny ült szemembe.
Mi nekem a költészet?
Az Altató meséje,
mely magával vitt.
Oda, hol zenéje
suttogta: csitt.
Apró lábnyomok
szaporázták léptük,
majd elballagtak ők, s
véget ért ovis létük!
Mondd, kell-e rím?
Ha nem lesz írni már mire...
S a fák néma jajjal dőlnek el.
Felébredt a hajnalvirág.
Könnycseppjeit szétszórta.
Azt, akit megöntöznek vele,
Legyen szép és szíve tiszta.
Míg tegnap úgy harcoltam az alvásért.
Reggelre az éjszaka közepén várva
Újra nyithassam két barna kapumat,
Így kelhessek, ugyan kifáradva.
Talán
Magabiztosnak érzem magam,
Torkomat bátran hagyja el szavam.
Egy "gond" van csupán ezzel,
Nevem nem kompatibilis énemmel.
Szállnak az égen a madarak,
Senki nem tudja az útjukat...
Felnézek a magasba,
Lent a föld - az unalom otthona.
Ha madár lennék, elrepülnék
Egyszer volt, hol nem volt,
A nagyvilágban egy lányka,
Rettegett mindentől,
Ez volt az átka.
Mit ér a hang,
mely némaságba fullad,
mit ér a szó,
mely hazugságot hullat?
Csókot lehelt rám a Múzsám -
elkezdődött tintatúrám,
elindultam át az időn,
rímet koppant tollhegycipőm
Míg a patak büszkén csobogott,
a fagyba mártottam magam,
fehér tájnak csendje megszokott,
ösvénye mégis céltalan.
Bár itt lennél, és fognád a kezem,
Bár itt lennél, hogy elmondjam mennyire szeretlek...
Bár itt lennél, hogy gyönyörű barna szemed csodáljam,
És bár itt lennél, hogy lássam, ahogy a hajad pózol az első napsugárnak...
Néhány emlék, egy papírra vetett gondolat.
Szülheti fájdalom, szenvedés, magány.