Vers
Költő s a toll
Kezem fogja, eszem irányítja...
Tintakönnyem cseppent, rímet sóhajtottam,
megedzett árboc lett gyöngyöt-fogó tollam,
szófüzér batyumban hamuban sült remény -
vitorlát bontott egy tajtékzó költemény...
Nő a nap, minden reggel hosszabb,
tán az idő sem lesz már rosszabb.
"Fényesül a görcse", röhög rám,
de jövőre zabálja kályhám.
Ha én egyszer vers lehetnék...
Ha én egyszer vers lehetnék,
csakis Neked íródnék!
Kezeid közt könyvvé válnék.
Lámpafénynél Veled lennék,
majd az éjszakában megpihennék.
Jó anyám karjában, vigyázó ölében
piciny rügyként nyíltam március ködében,
kibomlottam ide észrevétlen, halkan,
minden rezzenéstől lebiggyedt az ajkam
Ismét eszembe jutottál,
Ma Valentin napja van.
Minden leány örül,
Vagy, akinek párja van.
Csak nézlek,
És te is nézel.
De nem engem látsz,
Hanem egy képet;
Mit eléd vetít az élet.
Az élet úgy szép, ha zajlik,
perceim csörömpölése, ha hangzik,
ha megélem a pillanatban rejlő csodát
ha magam is meglepődök: - nohát!
Az udvarom learatná
A fény utolsó partjait.
Mintha borostyán takarná,
Teraszom már elandalít.
Idő tovaillan - szem elől tűnik, mint
víztetőn kacsázó színpompás kavicsok,
tó fodrai között némán visszatekint
ő, a folyton múló és örökké titok
Költetlen a vers, ha: hideg,
sületlen és máza rideg;
fövetlenül folyton fázik,
s forralatlan lében ázik...
Hogyan szerethet két embert egy szív?
Talán a két kamra viselkedik így?
Hogyan felezhetném ketté az énem,
Hogy mindkettő szerelmét kielégítsem?
Kárpátok ölében
magyar ajkú gyermek,
míves, édes szaván
virágoznak versek
[Petőfi Sándor nyomán]
Azt hiszed, hogy nem írnék
Zsákszámra jobb verseket?
Ám mit tegyek, ha lényem
Csak önzetlen szeretet.
Tiszta papírlap a ruhám. Mintái a versek.
Összegyűrhetsz, ha mégsem tetszem, de...