Vihar
Napsütötte réten
Zöld dús fa tövében
Piknikre készülünk
Titok körülöttünk
Nincs felhő felettünk
Boldogok vagyunk
Egymásra mosolygunk
Vadrózsát csodáljuk...
Avagy a történet a belső világomról
Volt egy szép világ, ahol
mindenki boldog volt,
s pirosló hajnal által
volt festve az égbolt.
A tankaírás
Nekem horgonyvetés, mely
Tart a jelenben,
Viharos szél örvénybe
Akar hajít’ni engem.
Jajveszékel az ég, vihar dúl most lelkében,
Mormogása hirtelen erővel kibuggyan,
Vad dühében kemény fénypallosát csapkodva,
S őrjöngve a légüres térre reázuhan.
Újra meg újra visszatér
Vészjóslón fúj, dühöng vad szél,
Ember ettől jót nem remél.
Sötét, tornyos felhők dísze
A mennykő fényes írisze.
Vihar vagyok, egy nyári, heves vihar,
Ami hirtelen jön s mindent felkavar,
Szavaim mennydörgések, átkozottak,
Egyesek szerették, másokra frászt hoztak,
Pillantásom a villámlás, az erő,
Olykor megvető, máskor elismerő...
Szellő. Pille.
Hangya. Tücsök.
Izeg-mozog,
moccan, nyüzsög,
zabolátlan,
pompázatos,
mézaroma,
káprázatos.
Villám-szeget üt a földbe,
dirrel-durral tört a csöndbe -
súlyos pöröly - Isten lesújt,
sikátor lett most a Tejút
Hallgasd meg a szív szavát,
Figyeld meg az érzelmek tavát,
Olykor csendes, olykor viharzik,
De mindig szól hozzád.
Lent a völgyben fürge patak
csörgedezik, tovaszalad.
Vihar dúlt még tegnap este,
a szép erdőt körbenyeste.
Sóhajtoznak az öreg fák,
megtépázott lombkoronák.
Kalászkoszorúval tetőzik a nyár,
vörös, narancs és sárga ruhában jár.
Borzasztón zúg az ég, a menny ördögin dörög.
Felvilág száz démona, jaj, be hörög, hörög!