Vihar
Távvezetéken
Apró pontok, mint néma
Hangjegyek kottán,
Öntöznek, száraz a föld,
Régóta jó esőt vár.
Nyomasztó álom
Sodródj csak velem az árral,
hagyjuk itt e romlott világot,
utazzunk együtt a dagállyal,
nem hallja senki, hogy kiáltok.
A bizonytalanság tengerén hánykódva
Egy bizonyos partot keresek,
Miközben vitorlám a kétely tépi.
Vad, gyötrő hullámok közt
Magatehetetlen hánykolódom
Vad szirtek felé, hol a valóság rejlik.
...mint vihar a nyers habokat,
s a vágyakozás árvize önti
el kiéhezett tudatomat.
Viharban megbújó csend vagyok,
a szünet, ami egyensúlyt teremt,
a káoszban rejlő, ősi egységesség,
az oszthatatlan féktelenség.
Zsenge virágok nyílnak,
figyelik a napsugarakat,
lágy szellőben nevetnek,
minden élményt szeretnek.
áll a kislány a megállóban
bizonytalan és tétova
táskáját félvállán tartja
ma lesz-e ellenőr
vagy utazhat
mert bérletre már nem futja
talán egy kedves mosolyra még igen
a gyomra görcsben áll...
Felhőfoszlányok
kitakarják sugarát -
de nem a Napot
Karinthy szavaira
Világosodik az éjjel,
Most a bűn és fájdalom
Nem ér el.
"A vén diványon hentereg a Nap,"
Esőért szusszan virágok kelyhe -
Szikkadt göröngyöt izzad a talaj,
Sápadt fűszálak közt szilva erjed.
Az úton itt-ott egy kis hordalék,
Már semmit se mondanék,
A víz elmosta a szavakat,
Velük etettük meg a halakat.
Nézem az eget, csillagot keresek,
Éjjel lévén, de egyet sem észlelek...
Hová tűntek? Mintha nem is nyár lenne,
Sötét, morc felhők az égen kerengnek.
Hatalmas villámlásokkal jött a nagy ár,
S hideg szél süvített át a pusztán.
A tó vizébe úgy hullott le az eső,
Mintha siratna valamit ő.
Éjszaka van, vagy talán már hajnal,
És én megint nem alszom.
Azt hiszem, kint már pirkad,
Vihar készülődik, hallom.
Kedvencem a tavasz hűvös esőjével.
Lassacskán andalgó fénycseppek az égen
mutatják a rendet, a csend üzenetét,
szívemnek oly kedves muzsika ünnepét.