Világítótorony
Világítótorony a távolban
Azt sugallja: biztonság, menedék!
Odamennék, de testem láncokban,
És egyre visszahúz egy nehezék.
Nem akarom, hogy csak annyit mondj: sajnálom,
Hiába nyugtatnál azzal, hogy próbálom...
A hazug szó mit sem ér, ha igaz, tovaszáll,
Mit nem érzel már, arra bolond csak, ki vár...
Csak így van, egy helyben áll,
szitokszóra nem ágál,
Elfordulhatsz, lehunyhatod szemed,
áradó fényét kirekesztheted -
ha fájó, mit látsz.
Valahol, nagy óceánban, létezik egy torony,
Zord szigete zátonyánál rég nem járt már horgony.
Kopár sziget, fakó színek, nincs soha térképen,
Szerencse, ha idetalálsz? Balszerencse éppen?
Világítótorony vagy szürke életemben.
Időnként felvillansz a messzi végtelenben.
Egyedül állok a morajló tengeren
és haragjától mélységesen rettegek.
Hányszor határoztam már el, hogy elmegyek?
De még nem lehet. Maradnom kell. Keresek.
Fehér világítótorony
magányosan áll egy sziklán
Beragyogja kósza villám
egy őszi alkonyon...
Az ablakomból nézem őt merengve,
ahogy ott áll némán, elfeledve,
s a tengert kémleli.
Testét alga, és szenny fedi.
Miért szeretlek? Miért is szeretlek?
Talán... mert érzem évszázadok elvesztett
és újra s újra megtalált csillagtűz-fényét
csodásan reám csüngő, lágy tekintetedben,
mely ragyogás valamikor a tengerkékjén
úszó hajómnak küldött féltő segítséget
- mint egy világítótorony -, hófehéren...
Feszült a lét
s a felszín alatt
összegubancolódnak
a fonalak.
sötét hajó, kikötő tömb
vagyok
vétkes, fagyasztott rabok
között...