Viszonzatlan
Mézzel csepegtettél,
Szavakkal kecsegtettél.
Áldottam becses neved,
Kortyoltam hazug leved.
Csak én jöttem meg, kedvesem,
Bocsánatot kérek csendesen.
Szép volt meg jó,
Remélem, visszahozható.
Itt állunk most egymás mellett,
Hallom minden lélegzeted.
Kinyújtom feléd kezem,
De te eltaszítasz engem.
Ha hallanád a szív dalát...
Hiába kiált a szívem,
Te nem vagy ott!
Hiába szólítlak Téged,
Csend honol.
Szeretném...
Ha örökre el tudnálak feledni,
Ha tudnék én is őszintén nevetni,
Ha gondolataim nemcsak nálad járnának,
Ha feledhetném az átzokogott éjszakákat
Hogyan is tudnám Őt elengedni?!
Érzéseimet megtagadni, eltemetni...
Távoli ember
tiltott gyümölcs.
Ne kívánd másét!
Emberi erkölcs...
Már sötét köpenyt húzott a téli éjjel,
csillagok ezrét fény-mintaként viselte.
Odakint aranyszőrű őz új reménnyel
az éhes vadász figyelmét felkeltette.
Az éj a hajnalt hűs csókkal keltette,
s esti álmaimban te is így engem,
pár szentjánosbogár arcod festette
egyenest a Göncölszekérrel szemben.
Álmosolyt játszok
tölgyfa tövében,
színessé válok
szemed tükrében.
Titkos hiányod játszik
a reménytelen csendben,
egy csodálatos néma dalt
dalol a fülembe...
Képzelem,
itt vagy,
s ha nem,
jöttöd kémlelem.
Színarany léptekkel a puha
homokban - szöktél a tél elől
átfagyva markomban.
Szemeidben él, és az éjjel
elillan - olyan az a tekintet,
akár egy katlan.