Az elmúlt egy hét új versei
Akkor nyár volt és meleg
és reméltem és hittem.
zefír szellő bújja
rózsaág bimbóit
babrálja rezgeti ujja
oly ártatlanok
csak a bölcs nap tudja
a sokat látott...
amikor
fekete
a csend
magad vagy
ott bent
a lelked mélyén
ücsörög
egy kisgyerek...
Virágos rét, búja mezők,
Büszke fenyvesek!
Elmélázva sétálgatok
Újra köztetek.
Soha nem szerettem így
Lélekemelő szívem érted
Dobog megmentő
Szememből áradó lélek
Szívemből szerető ének
Testem vágya Téged vár
Réges régen.
Megannyi gondolat zaklat,
lehajtván fejem, felejteném...
Elmúló múlt... vajon mit adhat...?
Bárcsak a mindent megérthetném...
Érzelem
Szeptember jóember
kegyetlen fajankó
gerlice mos szárnyat
égett napraforgón
hűvösebb szél seper
már mindenki sietős
fakuló kabátban tipeg
a délelőtt...
Szavakba, mondatokba foglalhatnám.
Ám zengjen énekem, szálljon hozzád!
Csak dicsérlek, mást nem tudok tenni.
Lelkem csupán eddig tud menni.
Az állatok szólnak, hé, emberek!
Minket ne bántsatok, inkább szeressetek.
Már fázik, meleg kendőt hord a hajnal.
Álmos, apró madár ágon didereg.
Nem trillázik többé, borzong a halk dal.
Borult a kék ég, eső is csepereg.
Parkolóház kijáratnál
őrt nem találsz,
automatának fizet,
aki kimegy,
mert fejlődik a technika,
ez nem is baj.
Nem kívánt érintés egy angyali lépéssel.
A mennyben járok veled, s aztán meg a pokolban.
Mintha tőrt döfött volna belém.
Úgy fájt, ahogyan őt csókoltad.
Harag gyűlt az édenbe, s véget ért a szép élet.
Hol az angyal, kérdem én, ha démont látok előtted?
Az álmok. A nevetések. A fények,
melyek utamon ma is kísérnek.
A hangok. A hangod. A két kezed,
még mindig megfogja az enyémet.
Néma zörgetésre
rögtön ajtót nyitnék,
akárki, ha kérne,
útitársa lennék.