Az elmúlt egy hét új versei
Oh, hát végre itt vagy nékem,
Hangod száll a sötét éjben.
Illatod holt állatnak bőre...
Hideg van, jaj, nagyon hideg,
kihűlt, szelek-tépte világ,
zúzmarás lett a kis ablak,
rajta csipkés jégcsapvirág,
lassan jéggé fagy az élet,
itt bent semmi fény, se meleg,
és lám, mégsem lázonganak
már a vacogó emberek.
Tüzet felszítottad bennem,
mely parázs volt csak szívemben.
Azóta is izzik csendben,
kérlek, nagyon szeress engem.
Dunyha alatt alszik a tér, a pad,
havas dombon játszik a kis csapat.
A hintát enyhe szellő mozgatja,
a bokrot fehér lepel takarja.
Könnyét hullajtja most az ég,
Hisz elmentél nem is olyan rég,
Ég a gyertya, ég,
Drága Papám, maradj még.
Csak egy pillantás voltál,
még hozzám se szóltál.
Mégis megdobbant a szívem,
emelkedik a hőmérsékletem.
könnyed csobbanássá szelídül bennem a táj
sodródni az árral már egyre kevésbé fáj
megérkeztem a vizek szárnyán a Mostba
fejest ugrok boldogan a jelen pillanatba
forgás közben eltűnik a múlt fátyla is
szeretni tanulok mint egy pörgő dervis
lazán lebegek a felszínen és ez jó
bátran úszom akár egy anyahajó...
Messzi tájon él varázslatnak csodája.
Szép, mégis oly bizonytalan.
borús, szomorú hangulat övez engem,
mindenhol sivárság, mi zajlik itt bennem.
egyedül maradtam, a kaput kutya rám nem nyitja,
kedvességem kihasználják, így marad lelkem zúzva.
Van egy ország,
ahol lakom.
Bohócok közt
lakodalom.
A tánc a legrövidebb út
két lélek között,
sosem találkoztunk,
csak egy tánc volt, s az örök.
Minden más már, mint volt régen,
Lehet, hogy fel sem ismernél.
Hogy mondjam el ezt most neked,
Szívemmel csakis utánad megyek,
Megbolondít engem a szerelem,
Csillogást látok a szemedben.
Belém szorult a szó,
Mit ma reggel mondtál,
Sokkal több volt az, mint búcsúszó.
Kicsim, mondd, hová készülsz?