Az elmúlt egy hét új versei
Nem...
Éltél már olyat át, amikor nem ért, csak ökölcsapás?
Amikor azt mondtad:
- Hidd el, hogy szeretlek! - s nem hallottál mást, csak azt:
- Ezt mással is megtetted?
Hajh, XXI. század!
Kipusztulnék belőled,
mert benned élni gyalázat.
Schweighardtné Pataki Zsuzsanna
A tarka erdőn nyílnak a virágok,
virít még az őszi kikerics,
a fák alatt meg a tisztáson, a fű közt
sok gomba terem, jó is, mérges is.
Színek, illatok emléke átjár,
lágy hullámában megmártom magam.
Képzelt melegük oly messze jár már,
szívemben is csak gondolat marad.
Amikor a darvak hangosan húztak át
a szikrázó, kék égen,
s mi ott ültünk a zsombékos réten
egymásba mélyülten:
vigyáznod kellett volna rám.
Szívem vizén ringatózol csendesen,
Hullámaim csitítgatnak kedvesen.
Körülötted vihar tombol, nem zavar,
Neked ez csak zörej; talp alatt az avar.
Szívedre ül az olcsó sör,
Lelkedbe fészkel egy bolond madár,
S alattad a világ vödör,
Fejed szédül, s nincs már határ.
Most alig látom meg a lelked,
nehéz brokátfüggönyt húztál elé,
előlem eltüntetted,
elrejtetted: nem lehet... nem szabad...
Ott sétált előttem a bánat,
lassította apró lépteit.
Hogy utolérjem, arra várhat,
hajlítsa szaporán térdeit!
Szerelmem száll szeretettel,
Rózsaszirom üzenettel,
Szívet várva felelettel,
Szeretet száll szerelmeddel?
Ó ősz! Vajon miért kötik
az elmúlást nevedhez az emberek?
Hisz nem elmegy, pihenni tér
kis időre a megfáradt természet.
Nem tudja senki, belül ki vagyok,
a legtöbb embernek
álarcot mutatok.
Skatulyáznak rögtön,
csak a felszínt kaparják,
rám néznek, s azt mondják,
csak egy ostoba óriás.
Egyformák voltunk,
egy világba születtünk,
azonos volt a léptünk,
egy a szárnycsapásunk.