Az elmúlt egy hét új versei
Zűrzavar a szívben, elmében!
Mi ez az érzés? Nem értem!
Csak folyton kísér, bárhova megyek!
Akkor is ott van, amikor felkelek!
A KÖLTŐ a levest nem ette,
mert beleköptek a levesbe.
Gyertyák, sírok, keresztek,
Emberek, kik már elmentek,
Vesztesek voltak vagy álomvadászok,
Késő már, ne kutassátok.
Az éjszaka fényei világosítják fel a nappal sötétségét;
Ahogy a lelkem zseblámpája próbál utat találni a szív alagútjában.
Mert a ma keresi a holnapot, amit a tegnapban talál meg a végén:
Így lesz a jövőből elveszett múlt, amiből kinő a jelen mája...
Morzsák
globalizáció
Apám az katalán,
nagyim ír.
Féltesóm Lorenzó,
én meg Vlagyimir.
Érzem, mert érzem.
Nincs ok, sem válasz!
Ha eső esik, és kiállsz,
Tudod, bőrig ázhatsz!
Amikor későn lesz felismert, hogy
önmaga által lett megtévesztett az ember,
akkor hullanak szívre könnycseppek,
vaksága miatt még önmagát okolja.
Nem akartam újra érezni,
Megmártózni,
Hazugságba zárkózni,
Fényeket árasztani.
Sötétség mindenhol,
sötétnek látom,
az érzés bennem van,
az én világom.
A kandalló mellett
a múlton merengek,
behunyt szemem előtt
képkockák peregnek...
Életed meggyógyítani hogy is tudnám?
Míg közben a felhőkből fa nő rám!
A könnyeket töröld le arcodról,
erősebb lettél a harcoktól,
igen, most is felállsz a padlóról,
de a háborúnak még nincs vége,
az egy életen át tart, s te érted...
Siklik a napfény hóbuckák között,
szikrázó szemcsén szórja sugarát,
a tél viháncol ősz háta mögött,
megörökölve muskotálylugasát.
Megkondul a templomtorony harangja,
Ébrednek a szívek szeretetszóra.
Ezüstfényben érkezik el karácsony,
Szeretet lángoló tüze meleget varázsol.
Odakint, a dermesztően fagyos hidegben
Sok kis hópehely kecsesen táncot lejt.