Az elmúlt egy hét új versei
Dadogó alliteráció
Delejes dac dúlt dagadó didimben
dünnyögő dakota dagály dacára,
derűsen, de dőrén döfök drapp dárdát
díványon döglő démon dobhártyájába.
Ismeretlen
fájdalom ölel át,
kicsavart gerincemre
szögezted
hulló
csillagaid
sugarát.
Egy elárvult gyertyaláng,
szobámban merengő remény
megtöri a sötét mélyét,
s világot ad a fény.
Sután, furán kanyarog az este,
susog a sötét a kertek alatt,
szemfüles macska lustán lopózik,
bajszára akad tán` ínyenc falat.
Az én szülőföldem, Tiszacsege
lehetne Isten ablaka.
Az itt élő dolgos emberek
selymes kerti és mezei
virágok között élnek.
Vargabetű míves kanyarulatával
vargabetűt kanyarított az élet.
Ne gondold, hogy a
Nap csak neked ragyog,
esténként együtt csodáljuk,
felettünk minden csillagot,
csókos, lázas éjben ragyogj!
Figyelőn
Az óra ketyeg,
a toll, mint zsákmányát leső ölyv,
a papír fölött szitál...
Messze, távol, túl az üveghegyeken
él "egy gyönyörű madár, a neve Szerelem."
Szívében izzó parázs, csőrében jázmin,
bármerre jár, tündér virágzást hint.
Emlékszem, egyszer
Csillagszóró szórta csillámló
Csillagok pattogó zajára,
Hópelyheket mintázva
Fehér konfettit hullajtott hajára,
Hogy engem derítsen,
Jobb kedvet kerítsen
Nekem.
Rád ejtek egy könnycseppet,
Gyönyörű, szép kedvesem,
Mégsem látsz engemet,
Hogy mennyire szenvedek.
Kezdetben én is nőnek láttalak,
Udvarolgattam, hiszen azt szabad,
Hittem, hogy kebled alatt
Őszinte, meleg szív dagad,
Viselkedtem, mint más is tenné,
Hogy az élet így váljék szebbé.
Elpattanó szirmok útján
illatos, tavaszi szellő jár.
Tücsök hegedűje pihen
egy vén mandulafánál.
Azon a bús, őszi utcán
Hiába vártalak.
A sarkon állva, terád várva,
Csakis rólad álmodva.