Az elmúlt egy hét új versei
Még forró a nyár utolsó sóhajtása,
Még csilingelő
A patak csobogása.
Még él szép virágok életsóvárgása.
Már nemsokára eljön a hervadása!
Produktív napnak nem mondanám,
Csöndbillentyűn játszok a zongorán,
Beszólt az élet, de csak futtában,
Hogy hangjegy már nincs is a kottában.
Óh, mily balga a lét, hisz vesztébe küld
régmúltat, ha kacér jövő enyeleg;
gyöngykövein révült álma ténfereg
magános pőrén, mi vágytól részegült.
Ez most csúnya lesz, sajnálom, kimondom,
Jól kezdtem, de a végén úgyis csak elrontom.
Vajon meddig mehetünk el következményekkel,
Ha az erős emberek a padlón könnyeznek el.
Kopott ruhám leveszem,
múltam búja hadd menjen.
Elnyűtte az évek súlya,
ad helyette Isten újat.
A fák az életünk, és életünk a fa,
Elmondják, ki voltál, leszel s vagy ma.
Egy borostyánnal szőtt kerítés mögött
kéklett a maroknyi házikó fala.
Kertjében kis rozsdafarkú röpködött.
Betöltötte a teret szép dallama.
Magányos utamon hársillat áradt,
Meg kellett állnom, lábam bár fáradt.
Vihar volt nemrég, elszakadtak felhők...
Boldogan szívtam a frissülő szellőt.
Széllel kelek, széllel élek.
Engem fúj, de bármerre is nézek,
mindig csak hátulról.
Sohasem szemből vagy oldalról.
Csak nézek ki a fejemből,
s nem tudom, mitévő legyek.
Valami kipattant elmémből,
de már el is illant, mondta: "megyek".
Fordítsuk a szót komolyra,
az élet nem habostorta,
mert ha habostorta volna,
nem kerülne ilyen sokba.
Bár a habostorta ára
jól felkúszott mostanára.
Ha menni vágysz,
Magadra vigyázz,
Szívem így is visszavár,
Mert bárhol jársz,
Bárkit találsz,
Szíved még értem fáj.
Álmodni az életet, vagy élni az álmot.
Ekkora közhelyet ki látott?
Amikor a szó semmit nem ér,
megtörik a gyenge pecsét,
Könnyel folyik a vér.
Mélykék az ég, fényben úszik a táj,
izzadva hullámzik a szikrázó nyár,
zöldellő fák között kószál a szél,
egy méhecske fülembe döngicsél.