Az elmúlt egy hét új versei
El sem hiszem, hogy eljön végre a nap,
és azon a tortán te leszel nekem a hab.
Tudod jól, hogy mióta vágyom erre,
rád függtem, mint valami szerre.
Vége lett. Lezártad örökre két szemed.
Szorítanám, de el kell engednem kezed.
Hallgatnám, de nem hallhatom hangod.
Nézném, de nem láthatom többé arcod.
Jó szeretni és szeretve lenni,
ma már csak álom,
de néha fellobban még a vágy,
jó szeretni úgy, hogy tudod,
valaki vár,
s tudni, hogy benne is
szeretetből fakad a vágy.
Tovatűnt gyerekkor könnyei csillognak szemedben,
Meghatottan útravalót suttogok a füledbe.
Fel se tűnt, hogy milyen gyorsan forog az élet körhintája,
Halványan pislákol szívünkben gyerekkorunk szép világa.
Itt vagyok itthon,
itt szült le anyám,
ha lett is rajta határ,
ez marad a hazám!
Mikor megérkeztem,
Sorsomon merengtem
Rossz emlékkel telve,
Reményem elvesztve,
Csüggedten, nem
Találva kiutat...
S lőn igazság
Mennyivel szebben szól
a haragnál a türelem,
pedig kiáltanál, tudom jól,
de kérlek, még tűrd velem.
Hosszú szerelvény érkezik
Piros járat szikrázó fényben,
Honnan jött? Mind ezt kérdezik,
Kik várnak rá a virágos réten.
Megfáradt gondolatim tombolnak,
hol cirógatnak, hol arcul csapnak.
Hívhat-e engem bárki is boldognak,
s ki tudja, szívem mit is akarhat?
Bárcsak itt lennél, látva könnyeim,
amik tükrözik igaz érzéseim!
Itt ülnél velem szemben halkan
a gyertyafényben, mozdulatlan.
Szögekkel tűzdelt ágyon fekszem,
Fejem izzó párnára tettem,
Fülem süket, nyelvem néma,
Mégis valamit hallok néha,
Mozdulni sincs erőm már,
Eljött értem a halál!?
Néha összeszorul a szívem,
gyorsabban kalapál, pedig
csak egy képet nézek.
Néha elgondolkozok azon,
mi miért történt meg,
miért így érzek?
Futnak a gondolatok,
s míg pillanatában megpihenne a csend,
teret hódít az álom.
Csend, nyugalom és őrület,
Mi vált ki belőlem?
Haláli sötétség leplez.
Színtelen ez a képzelet.