Az elmúlt egy hét új versei
Tudtuk, hogy a fák tovább élnek...
de minket már csak a gyökerek,
a gondolatok, a tűnt ölelések,
a záporban ernyő alatt futó,
boldog percek kötnek.
Emberi létezés titkait mélyen
temeti el a tizenkét sodrott szál,
bár ma még nem értjük súlyát egészen,
egy közülük, tudd, Istennel rezonál.
Sok éve már hiányzik a jöttöd,
hallgatom, ahogy a szél zörömböl.
Fák lombjait tekergeti zúgva,
ajtóm kilincsét rázza dacolva.
Még emlékszem arra a srácra,
kit folyton hajtott a hév,
még emlékszem a sikerekre,
miket keretbe foglalt egy név...
Lopott ünnepélyt hirdet a harsányzöld
akarat. Néhány felcifrázott gondolat
vonója szakítja ki az ütemeket.
Töredékesen maradnak a percek, a séták
tűzfészekbe fogódzkodnak; elhatalmasodik
a nem múló megtestesülés.
Hajnal hűs tenyerén ébredtem.
Tekintetem álmosan pihent
még kicsit kedves fényképeden.
Emlékképek sora sodort áradón,
mint bősz, fékevesztett förgeteg,
fojtogatni kezdett újra az
átkozott, zöldszemű szörnyeteg.
Könnyező szemekkel
döfted át szívemet.
Jólesik, mert többé
én már nem szenvedek.
Múlt és a jelen
Megittam életem korty vizének javát,
Tüzes életem ott bolyongott a karavánút nyomán.
Angyal szállt felettünk, vállán koporsó,
Édeni életben utunk poklokon vezetett nyomorgón.
Ez itt a kérdés
Azt mondod, barátom vagy.
De sosem örülsz velem.
Állandóan idegesít a nevem.
Lélegző vidéki,
éltető vitézi.
Játszi könnyedség
s karodnak ölelése.
Forró vágyak
álmokba ültetése.
Elmondani nem lehet,
Mert nincsen rá szó!
Leírni sem tudom,
Mert hiábavaló.
Ha azt hiszed, hogy viccelek,
reggel, mikor felébredek,
neked egy dalt énekelek,
mint a gólya, kelepelek.
Eső koppan, miért sír az ég helyettem?
Hisz úgyis mindegy már, úgyis vége már.
Ázom és fázom, és te nem vagy már, hogy átölelj és mondd:
Semmi baj Kedves, hisz itt vagyok veled!
Szia, csak írok, mint mindig,
Szívem szerint kezed fognám,
Kísérnélek téged a sírig
Derekadat átkarolván.