Az elmúlt egy hét új versei
Szürke hályogba bújt szavak hadserege döngeti a megkorhadt, vén faajtót,
melyen rozsda csókolta vaslakat pihen.
Felriadva álmából kinyitja a titkot,
mit leple mögött rejt az idő kegyelmes karja,
és feledve hiszen.
Feslett szivárvány a tegnapok felett,
jól beleillünk: folt itt és folt ott,
szememben megfagyott csillagok,
és szerteszét heverő, elcsókolt csókok.
Iskolapadba karcolva
Megérkezett az ősz.
A halottak csendes,
Puha és véges
Lépésével jött.
Arany János születésének 200. évfordulójára
Minden virág fázik.
Nap már fákra mászik.
Erdő alján fut a sikló.
Nem fél, hogy megázik.
Széttört álmok,
Szétfoszlott gondolatok,
Indulatossá válok,
Körülöttem száz bonyodalom.
Kedvesem, az idők teraszán
ülök. A Tejút és minden, ami
örök, előttem vonul el nagy
lebbenéssel sürögve, apró
forgácsolt csillagpor
hullámait keltve a
súlytalanságban. Bátortalan
vagyok, nem létező vonalakra...
Szótlan lettem,
mint a csönd.
Álmom
arany szobrot önt
lelkemben
a rám virradó szerelemnek.
K. Á. igazat mond!
Szabadságomat értékelni képtelen vagyok,
Hűbérurak nyála az étkem,
Szentbeszédük maga az éden,
Tátott szájjal hallgatom a sötétben.
Megpihent a kéz, mely értünk dolgozott,
megpihent a szív, mely értünk dobogott.
Oly sok éve mindennek, de a fájdalom
nem szűnt meg.
A Kígyó monológja
Szép kis hely ez, magam is úgy vélem,
de itt senki sem törődik vélem.
Az Úr azt hiszi, már minden kész,
hogy itt már nem lehet semmi vész.
Zakatolva suhan temérdek emlék,
Gyermek voltál, s talán naiv még.
Hányatott sorsot rajzolt léted homokjába életed szele,
Mégis kitartottál álmokkal tele.
Hadd legyek én szemedben
kicsorduló könny cseppje,
a bánatos szívednek
elfojtott, bús szerelme!
Szeressétek egymást!
- suttogom csendben...
Bizakodom egyre
Vak rémületben.
Bárcsak tudnám, mit hoz a jövő!
Te vagy, és nem az idő a cselszövő.
Hiányzol, és nem tudom, mit tegyek,
Hát soha nem lesz vége ennek az őrületnek?
Jó itthon lenni.
S éppen semmit tenni.
Elcsendesedni...