Az elmúlt egy hét új versei
Fűszál alatt, felhő felett,
Kutatnék Én, amíg lehet!
Dombok közé futó patak,
Mi lehet ott a kövek alatt?
Mikor esténként rád gondolok,
Még érzem csókod az ajkamon,
Hideg esőben csurig ázom,
Fáj minden csók, mert nagyon fázom.
A helyről, hol valójában sosem volt csend.
Azt hiszem, boldog voltam ott,
Hol rég csend honolt.
De az ilyesfajta érzésem már régen holt,
Rég nem volt.
Piszkos és rongyos az orgona bokra a kertben,
reszket a rózsaszirom: nem neki kedvez a május.
Minden egyes nap
hiszek és bízok benne,
hiszek a hihetetlenben,
bízok a lehetetlenben.
Régi mondásuk a bölcseknek,
Éjeket nappalok követnek,
De ha nap nem kel fel, nem ragyog,
S nem világítanak csillagok.
Tömeg vagyok a térnek közepén,
mindenki tudja, te vagy itt velem,
egytől egyig lóg bűnnek kötelén,
kereszt-hordozni nincsen emberem.
Fényes napsugár:
Fákon könnyedén táncol.
Galamb turbékol.
Forró nyár ült az ágra,
Vállamon féltett árnya.
Titkos tél,
Titkos hajnal,
Titkos ébredés.
Halk minden szó,
Mi hozzád hasonló.
Szavak mélyén hamis hatalmak
emésztenek igazságérzetet, lélek
rongyait gyötrik látomások, valójában
ma sincs menekvés, minden egyes lázadó
gondolat halott, szél hordja szét jajszavait,
hiába tör ki tűz, láz, némaság ajkán sarjad
tovább a bűn, nincs határ, tátong a csend,
a többi ragacsos máz, esendő fényszilánk...
Naplementék, mosolygó teleholdak,
eszem, mióta tudom, hozzám közel álltok,
felhők, bokrok, a világ összes fája,
lepkék, bogarak, s az összes állatok,
apró csillagvirág, illatos liliomok,
képzeletem s a világ milliárd csodája...
hinné valaki, mennyire hiányoznátok?
A könny a lélek vére,
nem piros, csak édes.
Édes, mint a méz,
fájdalom a méh.
Törjön hát el az a varázs,
Törjön, ha ezt akarod,
Törjön a lakás, a garázs,
Az autó s a vagyon.
Egy szenvedő hősnek
Tehetetlen lógnak karok,
Ez az, amit nem akarok.
Nem is szegülsz már ellen?
Elfelejted, mit kell tenned?
Mosolya lelkednek testem sugara,
Kezeid szívemnek aranyfonala.