Az elmúlt egy hét új versei
A sosem volt igaz
Nem kell már a szereteted...
Életedbe
beleveted
újra magad...
Én is szeretnék egy kis boldogságot magamnak, egy kis hírnevet.
Látom a lelkem mosolyát, ahogy a vonat ablakából integet.
Kell az elmémnek néhány perc, hogy nyugtatni tudja a szívemet.
Drága Szapphó,
Felvettem te drága szereped,
S dalom írom a jelenkori Aphroditémhez.
Elringatnálak a szívemben,
lágy selyemréteken feküdnénk.
Csókomat éjjel-nappal bőven
adnám, és sosem menekülnék.
Ha volna még időm,
őriznélek féltőn.
Hogy szeresselek?
Hogy hogyan szeresselek
Útjaim számolom merengve
Szeretlek útjaim mélységében
Szélességében magasságában
Szeretlek minden dimenzióban
Mindig csak feléd megyek
Sötét éjen napsütés vagy úgy szeretlek...
Gyermekkorban
olyan könnyű minden,
felnőttként kissé
nehezebb az élet.
Amikor veled vagyok,
Úgy érzem, mindenki rám figyel.
Te vagy az, aki engem
Mások számára érdekessé teszel.
Álom a végtelen szorításod, s elveszek benne,
Csukott szemeim közt kémlelek lesve.
Némán kiáltok füleid felé, sír a lelkem.
Ne engedj! Menjünk az Úr elé mi ketten...
Valahol egy szív orgonál
kedves zsoltárok dallamán,
olyan ez,
mintha majd örök...
Hallgatom és megörülök.
Mondhatják azt, hogy, ó, szép Aphrodité,
De ők nem ismerik, kibe szerelmes vagyok én.
Ő a legcsodálatosabb a Föld kerekén,
Mesélek hát róla, de nem vagyok egy tehetség.
A rideg hideg nem enged,
tél van, ha nem is igazi,
bent fog a lakásban, kimenned
nincs kedved.
Gyönge napfény csúszkál a leveleken,
mikor eleresztik anyaágukat...
Messziről jöttél,
célokat értél
nem mindenáron,
akadt egy Káin
vagy egy jó "Áron".
Ha néma vagy, ők nem hallanak,
Gondolataid hiába kiáltanak,
Csakhamar elhalnak...