Az elmúlt egy hét új versei
Ne csak nézz, láss is
Borús felhőket fúj a langyos szél,
Lelkemben hatalmas csatát vívok épp.
Rengeteg gondolat kavarog bennem,
Úgy döntöttem, versbe írom ezeket...
Fekete éjben fekete fények, szép remények
Szokták volt mondani,
Vendel nem kertel,
Nem ver bottal,
Csak verssel.
"Akácos út, ha végigmegyek rajtad én,"
minden kedves, halkan sóhajt az éj,
kertek alján, virágzó fák alatt
szeretném én csókolni ajkadat.
Az élet drámai színpad!
Nevet a nagy komédiás.
Szivárvány színű a világ,
Te csak játssz, kedvedre vigadj!
Határ a csillagos ég:
mindig így nézd, mert ez nem változik;
ameddig a tekinteted elér,
messzeséged látványa belefér,
ha a közelben nincs más...
...Figyellek, miközben édes, szőke fürtjeid, mint
Vízesés, hullanak alá selymes vállaidra,
Méregzöld szemeid fókuszában elvész minden perc,
Ölelő karjaid, mint fűzfakoszorú, takarnak be lágyan,
Elmerengek a Boldogságban...
most már elhiszed
hogy a szél volt
helyetted nem kell
bárki és akárki
a szél sem
nincs legalább
nincs legfeljebb
csak pontosan...
Ó! A szélkakas,
Folyvást szolgálatban van.
Pihenni sem tud.
Ifjonc, pörög szüntelen,
Le nem áll, türelmetlen.
Elmerengek iskolám
Ódon falai között.
Emlékek vidám sora,
Mely előttem lepörög.
Szerelmemmel reggel epreskertben meneteltem,
szemem epreken legeltettem, kedvem remek lett,
mert epreskert nekem tetszett.
Emberem remekelt, kedvemre tett,
termetes eperegyedeket nevelgetett.
Te, világnak Napja, fénynek közepe,
mécskör csúcsán fiók-éjbe sejlő,
ősbivalyok szarván sarjadt őseke,
felhőszívben fogant újra-felhő
Vidám fehér felhők
ott az égen,
édes virágillat száll
a réten.
Karjaidban
Aranyló hegyen tűzgolyót fogtam,
csordogált a fény vörösben, bíborban.
Tücskök ciripeltek, rigó hangja szállt,
bokámhoz ért halkan egy Harangvirág.
Elmondanám, hogy mennyi útra téved,
akit nem rettent a fájó végítélet,
elmondanám, de féltem arcomat,
megrettentem. Szemem jövendőt kutat.
Hol van az a lány,
Ki tőlem sugárban nem hány?
Kinek tetszik két szemem,
S nékem mondja: életem?