Hibajelentés küldése

Ha szabálysértést, illetve elírást találsz, itt jelezheted nekünk. Emlékeztetőül az oldal alján megtekintheted a vers másolatát.

Montsalvat legendája (Parsifal)

1.
Montsalvat völgye hívogat,
megváltásodra vár, Lovag,
néma intése száll Feléd,
utad célját nem sejtenéd?
Ismerd fel karmád, sorsodat,
valaki némán kér, Lovag,
nem szólhat, szemében sóvár
tűz szentelt erénye a Grál.

Messziről jött vándor, honnan
idetévedt, várja hölgye,
kószált, míg veszélyek völgye
e titkos, mély vadonban
megnyílt előtte, szűk csapák
nyomán haladva tóhoz ért.
Megpihent, hűsítvén magát,
alkonyodott, szállást ígért
egy vízen evező, fura,
bús halász, ki Anfortas volt
maga, a Lovagvár ura.
A tájon puha árny honolt,
rejtély, alkonyi látomás,
kezdet ez vagy végállomás?

Útja sötét szirtek között
vitt, kőcsipkékbe öltözött
a köd, e néma társ; könnyed
páracseppek permetkönnye
ült a völgyben, s meglebbentek
fehér szárnyai a csendnek.
Közel már sorsa: Fény hona,
Ösztön vezette, s hű lova,
kíséri útján bús titka,
harci erénye, s a ritka
szépségű királyi kastélyt
megpillantva a csodák mély
csapdájába beleszédül.
Elé tárul a Vár, kihalt
káprázata bástyáival,
pompás tornyain elrévül,
álomnál szebb e valóság. -
Alkony vére a várfalon:
remény fakasztotta rózsák,
sok évi kínzó fájdalom.

Montsalvat írja végzeted,
Anfortas kínja, nyílt sebe
régóta megváltásra vár,
kulcsát megleled, Parsifal?

Esti homályban kaptat át
a hídon, kopogó vaspatát
kongat várudvari visszhang.
- Üdvözlégy, fényes sisaku
lovag! - s mögötte a kapu
vasrács-foga összecsattan.
Megkopott kőkockákon peng
sarkantyúja, amint leszáll
lováról, arcán dús szakáll,
mentéje, s vállán a köpeny
tüskéktől szaggatott, poros.
Felsőteste sejtet kemény
párbajokban jeles legényt,
pajzsán a címer tűzpiros,
mint sisakforgóján a toll.
Vörös Lovag, a magányos
harcos ő, kardja áthatolt
sok vitézen, és halálos
csörték próbálták virtusát.
Lázát oltották szerelmes
asszonyszívek, véres tusák.
Párját lelte engedelmes,
s állhatatos hölgy oldalán,
ki visszavárja még talán.

A vár ajtaja már tárva,
mire megérkezik, várja
készséges apródok hada,
párolgó sültek illata,
s gyertyafény tölti a termet.
Suhognak füstszürke selymek,
roppannak szűk csigalépcsők,
bevonulnak ifjú, szép nők,
arcuk elfödik, ne lássák,
szemüket bánatkönny lepi,
kezükben egy véres lándzsát
hordozva körbe, ünnepi
menetben, de bú s gyötrelem
elcsitul, amint a terem
közepén felgyúl a Szentelt
Kehely táplálta fényözön.

Parsifal főhajtva köszön,
S Anfortas méltón fogadott
vendégének nyújtja pazar,
drágakövekkel kirakott
kardját, mit bársonypárnán tart
elé, meghajol a lovag,
kit elnémít e hódolat.
Minden szempár Parsifalon,
minden visszafojtott sóhaj,
s megannyi bennszakadt óhaj:
nehéz átoksúly a váron.
Örök fekélye, rút pecsét,
égeti Anfortas sebét,
kínja, mint tüzes parázs.
A hölgykoszorú körbeáll,
szent ereklyéjük a Grál,
erejéből fakaszt varázst.
A vitéz még ifjú, s dőre,
napra, hétre, esztendőre,
megérti majd, az elveszett
esély nem jön vissza talán.
Mert néma volt, nem kérdezett,
nem oldotta fel a talányt,
miért gyászos a hangulat,
s miért hódolnak előtte
nemes lovagok, bús urak,
szemét álom-párka szőtte,
s mielőbb pihenni tért, de
éjét nehéz álma kísérte.

Anfortas szívében sértett
csalódás fájdalma vájkál,
nem tudja, miért e szájzár?
Csak egyetlen szó, mit kértek,
megváltásáért esengtek,
hajtottak fejet és térdet,
de illem vont szájára csendet.
Éjjelre kihunyt a fény,
ifjak bőre sápadtra vált,
széttört a varázs, s a remény.
Végzet űzöttje Parsifal,
küldetésére nem talál,
pitymallatra gyors búcsút int,
s az ösvényről visszatekint.

Emésztő vágy rejtélye vár,
utadon elkísér a Grál,
néma hívása száll Feléd,
valaha visszatérsz- e még?

2.

Messze felsejlett a láthatár,
elérkezett hát várva várt
állomása, a bátor hős,
erénye vakító, s erős
bizonyságot tett hitében,
bűne felgyűlt benne régen.
Bolyongásain párbajok
készítették fel a kegyre,
mit elnyer, veszélyek, s bajok
érlelték hitét, de egyre
hívta, visszahúzta a Grál.
Meglett férfiként immár
Isten nevével vértezett,
s küldetését betölteni kész.
Sokadmagával érkezett,
fivérét meglelve a vitéz
és Gawaint, régi bajtársát,
kiért önzetlenül kiállt,
párbajra híva a halált.
Kísérte a Grál küldötte,
Cundrie, szörnyarcát födte
selyemlepel, s éjfekete
fátylán a dísz: aranygalamb,
a Vár nemesi címere.
Számtalan viadal, kaland,
s fatális félreértések
után Parsifal jelt kapott:
hogy küldetése nem késhet,
üzenték bolygók, csillagok,
az írás végre megjelent,
Cundrie-n keresztül üzent,
szólította őt a szent Kő,
oldozza fel a szenvedőt.

Hűsége méltó jutalmat
talált, szerelmük hatalma
elhozta rég várt hitvesét,
s felserdült két iker-fiút,
örömből nekik is kijut.
Lohengrint s Kardeizt, a két
fivért várja már Fény hona,
utóbbit dicső korona
ékíti majd, és kiárad
a Grál szentsége, glóriája
fényébe fonva Lohengrint.

Nem vársz hiába, Anfortas,
szabadítód eljött megint,
Parsifal már "ante portas",
az átkot, mit magadban hordasz,
feloldja, s elűzi a kínt!

2008. június, Wolfram von Eschenbach szövegkönyve alapján

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom