Hibajelentés küldése

Mikor meghal a szerelem...

Lélekfaló démonait lassan elereszti a csend,
egy álom mélabús árnyéka ragaszkodva csüng.
A magány zord, lassú keringőjét járja bent,
mi, akár két levél az ágon, némán, úgy ülünk.

Már levette szájkosarát egy hallgatag pásztor,
a bánat nagyokat harapva mar most belém,
mit megbánhattam volna már meggyóntam párszor,
a megbocsájtás angyala mégsem nyúl felém.

Helyette rideg, néma gyilkosok forgatják szívemben,
kihunyt lángból kovácsolt rozsdás, hideg késüket.
Fekete fátylas emléke húsomba mar, s gyászoló színekben
a szeretet haláltusája közben emberi érzéseim ontják vérüket.

Mikor meghal a szerelem, csak egy szuszogó lyuk tátong,
akár a szürke, agyagos földben sárt verejtékező bánya, hol darabokba`
legördülő kövek siratják, s csak néhány érzés lázong,
melyet a bánat nyálát csurgató kutyái tépnek cafatokra.