Hibajelentés küldése

Akit nem ismerek

(Én vagyok az, aki nem tudja kimutatni,
amit érez valaki iránt.
Aki nem tudja megnevezni a személyt,
akit lázálmok közt oly gyakran, oly hevesen kívánt.)

A végtelen határán állva kiáltottam, ordítottam neved,
de te nem hallhattad szavam, én pedig nem tarthattam veled.
Egybefolyik az idő. A nappal és az éjszaka
közti határvonal teljesen megszűnt.
Mint merülő csónak, a mélybe veszett oda.
Egyre többet, már túl sokat gondolok Rád,
és arra, hogy mi lett volna, ha...?

Csak ülök és nézlek abban a pár órában,
amit együtt töltünk.
Látom a mosolyod, hallgatom, ahogy nevetsz.
Felötlik egy kérdés... elvetem... aztán mégis felteszem.
Halkan, szinte suttogva kérdezem: Mire vársz?
Én itt vagyok neked, de ha kell, követlek is, akármerre jársz!

Oly kevés a szó...!
A hasonlatok, mint bennem a sejtek,
minden éjjel millió darabra foszlanak,
hogy reggelre újra egyek legyenek,
és hozzád igazat, szépet egyszerre szóljanak.
Egy biztos: e nagyvilágban bárhová tévedek,
csak Te vagy az, aki hiányzik.
Csak Te, akit talán még nem is ismerek.

Magam sem tudom, mi is ez valójában.
De nem bírok ki még egy éjszakát a magány mámorában.
Mások hiába mondják, kérik,
nem cipelem tovább ezt a súlyt, mely a mélybe taszítva emel fel az égig!

Talán igazuk van...
Talán jobb lenne, ha nem olvasnád soha ezeket a sorokat.
A sorokat, amiket tarthatsz érzelgősnek, közhelyesnek, abszurdnak.
Lehet, hogy azok is...
Csak közömbösnek ne tartsd őket, kérlek!
Feladtam mindenem, semmi mástól, csak ettől az egytől félek!

(Hisz tudod jól, hogy az a legrosszabb,
ha a titok nem miattad marad titok,
hanem, mert nincs, akivel megoszd.
Magadban küzdöd le örömöd, bánatod, gondodat.
Nincs, aki megértse ezeket a kimondva jelentéktelennek tűnő dolgokat.)