Hibajelentés küldése

Az öreg vándor és a vén fűzfa

Vén fűzfa messzire hajló ága az utat mutatja.
Arra, amerre a szem ellát,
Oly végtelen, oly hideg a zord, téli táj.
Fáradt vándor, ki vacogva, lassan ballag a kijelölt úton.
Görnyedten, oly lassan, szomorúan lépked,
Most hirtelen megáll, és valamire vár.
Görbe botjára dőlve, kicsit megpihen.
A távoli hegyek oly félelmetesek,
Mint egy hatalmas óriás magasodnak előtte.

A tiszta égbolton gólyák repülnek.
A távolban amott egy gémeskút is látszik.
Sehol egy ház, sehol emberek,
Csak a néma, végtelen, kopár pusztaság.
Az öreg vándor a fagyott,

Hideg földre most leheveredik.
Nem fázik, csak reszket, mert nagyon elfáradt.
Megnyugszik majd, ha megpihen, gondolja magában.
Az eget szemlélve hirtelen felnéz a magasba.
A végtelen messzi fellegekbe,
És elmerengve, régi időkre emlékezve

Egy jelet vár, egy biztató reményt.
Egy szikrázó fényt, amely oly közel már.
Lepereg az élete egy pillanat alatt,
A vándor örökre elalszik, ott maradt a földön, oly
Mozdulatlanul, mert ideje most lejárt.
Csak békés madarak röpködnek
Felette a zord, zimankós, téli hidegben.