Hibajelentés küldése

Ha szabálysértést, illetve elírást találsz, itt jelezheted nekünk. Emlékeztetőül az oldal alján megtekintheted a vers másolatát.

A nehéz napok emlékére

Ide születtünk, erre a Földre, felnőttünk,
s csodálkozva eszmélünk rá a múló időre.
Néha a boldogság vad tüze jár át, de legtöbbször
mégiscsak sírunk és csüggedünk, magunkban
átkozva keserves, nyomorult földi életünk.
Tudom, most te is ezt érzed - átjárja minden
sejtemet a magával ragadó, gyötrő szenvedésed.
Még hallom tompult hangod, és indulnék abba az irányba,
de te bezártad szárnyaló lelked tested börtönébe,
s tehetek bármit - minden hiába.
Lassan kővé dermednek a születendő szavak.
Annyira, hogy szinte már el sem hangzanak.
S mikor megtörve elárvul minden gondolat,
nincs más remény, mint elhinni, hogy
elcsitul a vihar a lélek háborgó tengerén.
Mert igaz, hogy lélegzem, szívem dobban,
de újra mégiscsak majd akkor élek én.
Szeretlek szívemre szorított kezemmel.
Tudom, sok gondolatod a múltba visszatévedt.
S jelened sajnos most sem az élet,
de ettől a jövőd még nem szabad felélned.

Kereslek az érzelem kusza ösvényein botorkálva,
mert bár értem, miért élsz most sötétben,
s szívem azt is sejti, hogy miért nem talállak,
csak azt ne felejtsd el, hogy szüntelen visszavárlak.
Visszavárlak a békés, meleg ölelésben,
visszavárlak a mindennapi, vidám mesékben.
Várom az időt, mikor hazatalálsz végre önmagadhoz,
s bizalmad lesz ismét az elhangzott szavakhoz.
Hogy létem küszöbéről majd visszanézve
ne lássam magam tűzben égve, mely lelkemben
tombol, s erőt merít csendes bánatomból.
Ne legyen késő, mikor megérted azt egy
szomorú mesében, hogy én voltam az, ki
érted éltem, hogy én kerestelek könnybe lábadt
szemmel hiába, szívemet hajtva keserű igába.
Mert oly nagy a szakadék a Pokol s a Menny
között, de ez az út nekem már nem ismeretlen
- sokszor bejárva,
zuhanva a boldogságból a végtelen magányba.
Aztán indulok hittel újra fel a fénybe, remegve
kapaszkodva egy-egy kedves szóba vagy
biztató reménybe, melyet oly erősen szorítok
minden izmomat megfeszítve, hogy akkor sem tudna kicsúszni
kezeim közül, ha minden érzékem azonnal megkövül.

S ha felettem keserű könnyekből vad vihar dúl
és tombol, feléd indulok akkor is, ha az életet tépem
ki magamból.
Ha rémületté válik a magára hagyottság gyilkos
szorítása, mikor már a némaság torkon ragad,
kábultan figyelem: mintha nem is léteznék,
s úgy tűnik, te sem vagy önmagad.
E percben is magas falat építesz magad körül,
mert úgy látod, számodra nincs remény - de én tégláit
kétségbeesetten, elszántan, körömszakadtáig bontom,
míg a némaság habarcsa nem lesz túl kemény.
Nincsenek sértő szavak, mely a szíven ejtenek sebet,
csak a csend fáj, a semmi, a hangtalan döbbenet.
A nesztelen dermedtségben is ugyanúgy szeretlek.
A távolság ellenére is érezlek téged,
lelkem húrjain pendül meg minden apró rezdülésed.
S aztán újra csak a csend. És a kínzó bánat átjár
engem is, mint téged, mely mint a billog, szívembe
éget minden fájdalmat és minden veszteséget.
Ilyenkor százszorosan érzem, mennyire szeretlek,
ölelnélek, s a szívem rémülten őrködik feletted!
Félem az idő múlását, mely oly lassan halad,
látom, ahogy temeted álmaid, ahogy torz tükörbe
nézel, nem lépsz előre, s mögötted semmi nem marad.
Nem ismered fel, hogy van, kinek te vagy az élet,
a tiszta fény, a boldogság - melyet tőled remélek.

Szeretlek, s nekem is szükségem van erre!
Ki tudja, miért, most egy időre el kellett válnunk,
de látod, én várok rád, és érzem, hogy türelemmel
újra egymásra találunk.
Most hiába kopogok vagy kiáltok zokogva,
ajtód előtt erőtlenül, aléltan összerogyva.
Tudom, hogy benn vagy, de ajtót nem tudsz
nyitni nekem, pedig itt kinn minden zugból
támadni készül a sötétben lapuló, konok félelem.
De bennem él a hit, hogy nem lépnél át haldokló testemen,
talán lehajolnál s megnéznéd, mit tettél velem.
S ha már szólni nem tudnék, de kinyitom szemem,
nem kellenek szavak, abban láthatod, mi a gyötrelem.
Akkor majd megértjük, miért jöttünk erre a világra,
s hogy amit most fizetünk, az az élet borsos ára.
Mert hogy találkoztunk, véletlen nem lehet:
azért létezem, azért születtem, hogy érezz engem,
s adhassak neked az enyémből egy cseppnyi életet.
Karolj át szorosan, és ringass a halálba,
mérj egy szelíd ütést rövid életem foszló fonalára.
Így essen meg rajtam a szíved, s emlékezz
arra, mikor még sírtál értem - s ha még most is sírnál,
sajgó boldogság járna át, mert már tudnám:
érdemes volt! Nemhiába éltem!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom