Hibajelentés küldése

Az alkotás öröme, avagy mi a vers...

S mi a költészet?

Szép szavak szirupos eszenciája,
kiapadhatatlan költői képek tárháza.
Magasztos eszme, mely a dalnok fegyvere.
Ő ezzel kardoskodik, ez a vesszeje.

Egy utazás, mely végtelen világot sejt,
s millió csodás attitűdöt rejt.
Egy zsoltár, mely fennköltebb a legszebb dalnál,
illúzió, varázslatos bűvölet a vágyak kapujánál.

Tükör, melyben a lírikus látja önmagát,
minden örömét, az életét s megannyi gondolatát.
Csokorba szedett színes virágok bokrétája,
szépséges nyelvezetünk seregnyi metaforája.

A vers több mint művészet,
alázat, fájdalom, életrajzi ének.
Egy álom, mely elrepít messzi galaxisba,
távol az otthontól a csodák birodalmába.

Oda, hova kísérik fiatalok s vének,
áhítatos arccal, tágra nyílt szemmel néznek.
Selyemszalaggal átfont ékes, díszes mondatok,
melyek kritikus, mélyenszántó gondolatok.

Érzelmek garmada, remény, szívet szaggató elégia.
Sorok végén vagy benne a rímek összecsengnek,
bíborpalástot kölcsönöznek a költeménynek.

Csilingelő, trillázó dallamosságuk
magával ragadja hallgatóságuk.
Szerelem ez! Mi is lehetne más?
Tovarepít, hogy egy más világot láss!

Ihlet angyalai pálcájukkal suhintanak,
s a szavak gyors folyású folyamként áramlanak.
Ami piszkot összeszed, azt átmossa a szeretet.

Hol lágyan, hol keményen,
világot látottan vagy kevélyen.
Úgy ír a költő, miképp a napraforgó fordul,
kinek élete hol napfényben úszik, hol beborul.

Harcias, hazafias csépelő szóáradat,
vagy tájat festő, lehengerlő áramlat.
Ez a vers, s minden, mit a képzelet ad,
s a poéta, mint a madár, szárnyakat kap.

Mint lázálmából riadtan ébredt ember,
felfedi lelke sötétjét, megtelik a cseber.
S írja verseit, emlékeiből táplálkozik,
utat tör magának, égi lantján játszik.