Hibajelentés küldése

Depresszionáta

Elsüllyedt a sárga tengeralattjáró:
engem most már ez sem érdekel,
mást szeret az életem szerelme.
Kit érdekel? Hát menjen!
Hagyjon el!...
Zöld lett az ég, a fű kéken ragyog,
lógassatok fel egy fára,
örökre lógva hagyjatok.
Barna ruhában szürke jellemek,
én is homályos vagyok,
eltűnök egyszer hirtelen,
de addig is tompán hallgatok...

Árulók világában élek
a fő áruló én magam vagyok -
sok "jóbarát", ha meglát az utcán,
nem szól, elfordul, és/vagy fintorog.
Sokkolóval vernek hátba,
viccből autóval ütnek el,
mindenki ordít, kinek valami fáj,
nem merhetem ki a tengert
aprócska gyűszűvel.
Fejemen esőcseppként apró
téglák koppannak át -
vagy én lettem átkozott ringyó,
vagy az az egész világ -
a tévéből süt le rám
ostoba sónapocska elég,
minek rágnám ezentúl
félve - élve - vagy halva is
ezt a nagy bánatkefét.

Lógok a semmi közepén, vagy
szitával homokot hordok,
nem mások tették velem -
én csináltam magamból a majmot.
A sebesség elfogyott alólam,
elmúltak emlékek, képek,
nem vagyok része semminek,
már kívülről sem nézek -
az oszlopon ülök, de kínoz, fáj,
gondolom: jobb lesz már
elásnom magam,
jobb lesz, később bánom ezt,
de pusztulok lassan inkább,
ha már nem szeretsz.