Hibajelentés küldése

Ha szabálysértést, illetve elírást találsz, itt jelezheted nekünk. Emlékeztetőül az oldal alján megtekintheted a vers másolatát.

Magányos ladik

Élet-halál forog, miként az orsó,
egymást váltják bölcső-koporsó.
Ez az élet... létünk kincse,
élünk, halunk aztán semmi sincsen?

Ami most van, az már régen is megvolt,
nincs új nap, új csillag vagy új hold!
Hiábavalóság alá vetetett minden,
balga az ember, bölcs az Isten!

Az anyag elvész, mint pára reggel,
elszáll a köd is, ha a nap felkel.
Ilyen a lélek is, ha be van zárva,
tudjuk jól... menni kell nemsokára.

E sötét homályban a szív is megremeg,
ahogy látja összeérni a múltat és jelent.
Mi most van, az időben végleg eltűnik,
a halál után az élet is megszűnik?

Az óra körbejár, és mégsem halad,
mi mutatja hát nekünk az utat?
Az idő behavazza parányi életünk,
a halál felé sodor azzal, hogy születünk.

Halál, hol a fullánkod... a bűn a mérged,
amitől az ember odaát felébred,
vagy csak visszaérkezünk oda, ahonnan jöttünk?
Korok, évezredek születtek mögöttünk.

S ahogy megszülettek, el is múltak,
akik porból lettek, porba hullnak,
de hol van az a sok megszámlálhatatlan ember,
aki végleg elalszik, mondd, hová tűnik el?

Hol a mezsgye, a határ élet és halál között,
e kerek bolygón hol a lent és hol a fönt?
Hol a lélek, amely most még bennünk lakik,
mint tengeren hánykolódó, magányos ladik.

A világban az ember, az ember is egy világ,
átélhet szívében számtalan csodát!
Csodák csodája nagy titok az ember,
de a végén összeáll, mint vízcseppből a tenger.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom