Hibajelentés küldése

Ha szabálysértést, illetve elírást találsz, itt jelezheted nekünk. Emlékeztetőül az oldal alján megtekintheted a vers másolatát.

Illúzió

Lassan úgy érzem, mintha sosem ismertelek volna.
Csak egy álomszerű képként szólítanál meg újra meg újra.
Talpam alatt a víztükörben szürkére festett emlékeket látok.
Olyanok, mint a meséinkből hátrahagyott maradványok.

Hangod az esőcseppekben már távolinak tűnik.
Csak a zene az egyetlen, melyből hiába várom, az érzés nem szűnik.
Ha becsukom a szemem, szemed visszatekint rám,
Mintha még mindig a válaszokat kutatnám.

Lehet, csak én akartam, hogy valóság legyen a lényed.
Elvarázsolva élni és elhinni, hogy van belőlem még egy.
Talán sosem volt igaz ez az illúzió,
Csak az álomszerű sorok között kiolvasva volt jó.

Már magam sem tudom, mi volt emlék és igazi valóság.
Volt-e bármi, ami nem volt hazugság.
Megfoghatatlan dimenziók közti átjárás volt az az élet,
Mely utat hagyott megismerni téged.

Szétszakított kötéldarab hever az univerzum peremén.
Talán ez valójában soha nem is volt az enyém.
Olyat kerestem a csillagok között, ami maradandó.
De akkor még nem tudhattam, hogy az emberi mivolt nem felülmúlható.

A falak valahogy nélküled mégis üresebbek lettek.
Idegen arcok az arcomba merednek.
Néha egyszer-egyszer felcsillansz közöttük,
Hogy el ne felejtsem, a valótlan múltat hogyan is töröljük.

Úgy mentél el, úgy búcsúztál...
Egy mosolyt hátra sem hagytál!
Pont annyit érsz, amennyit adtál másnak.
Utat engedve a valótlan illúzió elmúlásának.

2019. június

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom