Hibajelentés küldése

Ha szabálysértést, illetve elírást találsz, itt jelezheted nekünk. Emlékeztetőül az oldal alján megtekintheted a vers másolatát.

A szíved napja

Végtelen éjszaka volt. A telihold sápadtan,
Reszkető fényével álmosan lesett be ránk
A kórház függönytelen, sötétlő ablakán.
Téged néztelek. Öntudatlan mozdulatod,
Ahogy megdörzsölted pici, fitos orrod.
Hallgattam kis tested párás szuszogását,
Őriztem álmod két karomból font fészkedben.

A reggel poros, neonfénnyel tűzdelt csendjét
A hordágy fáradt kerekeinek nyikorgása törte
Fájdalmasan, visszavonhatatlanul ketté.
Álmosan, ébredezve ültél mosollyal karomban,
Babráltál blúzom bánatosan lógó gombjaival.
Azt mondták, vegyem le rólad minden ruhád,
S tegyelek arra a széles, harctérre vivő ágyra,
A zöld kartonnal fedett, sterilt kiáltó textíliára.

Hosszú pillád mögül csendben figyelted, ahogy
Reszkető ujjaim - mint borsóhéjat a zsenge
Szemekről - ruhácskád lefejtik. Pille termeted,
Púderillatú hajad, pihepuha, pőre bőröd, hidegen
Is ölelni vágyó kezeim már nem érinthették.
Mezítelenül pihegő, fázó tested zöld pólyába
Kellett betekerjem, s ők hangtalanul nézték.
Nem tettelek rá az ágyra, nem voltam rá képes,
Megkértem a férfit, hogy vihesselek kézben.
Szótlan maradt, bólintott. Apa. Hát tudja jól.

A folyosóra léptünk, párás szemeket láttam
Felénk pislogni, kezek érintették meg vállam.
Tegnap vagy előtte ők haladtak, ez a nap ma
A mi időnk, a mi utunk, a mi harcunk. Az a nap.
A lift mohó gyomrában találtuk magunkat.
Öleltelek, vágytam nagy varázslónak lenni.
Szívedet egyetlen igével meggyógyítani,
Adni belőlem neked, cserélni szervem veled,
Vagy csak az időt egy pillanatra megállítani,
Még egy kicsit téged karjaimban tartani.
Még egy imát némán, sürgetve elmormolni.
De a számláló konokul haladt, három-négy-öt,
Hűvös robajjal, fogát csikorgatva nyílt a száj,
Kivetve magából könnyes tekintetű tartalmát.

Riadt fiókaként nézted a hidegen villogó neont,
A felettünk futó fényeket, s csendemben pihentél
A puha, zöld anyagból rakott fészekkarok közt.
Az átlátszatlan ajtók tükre előtt megálljt intett
Egy kedves női szempár barnán pislogva ránk.
- Búcsúzzanak el! - kérte lágyan omló hangján.
Reszketve csókoltam sápadt, riadt arcocskád,
Mázsás súllyal gördültek le könnyeim arcomon,
Hátukon a féltés, aggódás, félelem, szeretet
Puttonyát teherként cipelve mélán, nesztelen.
Halvány mosoly úszott át cumid napsárga kerete
Mögött pici szádra, mintha azt akarnád mondani:
- Nincs semmi baj, anya! Bátor vagyok! És erős!
Igaz, aprócska vándor, de erős szívű kis hős!

Próbáltam abban a töredéknyi közös percben
Annyiszor elmondani, mennyire nagyon szeretlek.
Hogy elég legyen. Hogy legyen elég. Neked.
Kis fészkedet átnyújtottam, más vigyáz most rád.
Azt az arcot, pillantásod őrzöm szívem rejtekén.
Nyugodt voltál, mint szélcsendben a fák ágai,
Mozdulatlan, tudván, jön majd tavasz, kisüt a Nap,
S majd akkor megújulva te is virágba borulsz.

Tekinteted távolodott, utánunk hiába kutatva.
Az ajtó bár hangtalan zárult, egyetlen fájdalmas
Dobbanással éreztem, szívem megszakad.
A tükrös ajtó előtt láttam lelkem térdre hullani,
Lehorgasztott fejét, hangtalan imára font ujjait.
Két erős kar tartotta lelkét vesztett, rázkódó testem.
Két erős tölgy voltunk ott a hűvös váróterem
Néma erdejében, ágainkat összefonva, hajladozva,
Búsan, egymást lombhullásig s azon túl támogatva.

Elénk tévedt az a szempár, aki elvitt téged messze,
Csak annyit súgott balzsamként csorgó hangján:
"- Szépen aludt el. Nem sírt egy kicsit sem."
Mélyről felszakadtak hálakönnyeim,
Míg te már mélyen, nagyon mélyen aludtál.

Órák teltek el, viharvert gerlepárként vártunk
Egymás borzas, tépázott tollait simogatván.
Egyszer csak feltűnt a legfontosabb zöld ruha,
Benne szíved gyógyító, finom kezű, ősz doktora.
Fáradt arcán maszk. Vajon mögötte ott lesz mosolya?
Mint erős láncszemek, összekapcsolódtak kezeink.
Szavai méznél édesebb nektárként simogatták lelkünk.
Érezni véltük a Napot végre felragyogni felettünk.

A teremben egymás mellett szigorú, szabályos
Ütemben lélegeztek a bekötött gépek. Most
Aprócska, meztelen tested, törékenyebbnek
Tűnt, a tegnapi holdfénynél is fehérebbnek.
Kikötve pici, puha kezeid, cseppnyi kis vándorlábaid.
Még fészekben a helyed, pihenj, pelyhes madárfiókám!
Csövek mindenhol, és monitorok vibrálón vészes hangjai.
Mellkasodon zöld takaró, alatta a küzdelmed eleven jegye,
Mely mögött mától folttal dobban a harcban edzett
Izom. A szíved. Mert erős vagy és bátor. Szeretlek.

2019. május

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom