Hibajelentés küldése

Ha szabálysértést, illetve elírást találsz, itt jelezheted nekünk. Emlékeztetőül az oldal alján megtekintheted a vers másolatát.

Szonettek szívemből Anikónak

I.

Te, élettől kapott Tündérvirág!
Mit adott a vágyó türelemnek,
szívemben érzésként lakik, mi rág,
nevezi szó igaz szerelemnek!

Ott találtam, hol nem is kerestem,
csak baktattál az életben felém,
sajttal kézben csodálkozva lestem,
alvó szívemben újra gyúlt remény!

Vidám lelked bent játszott a húron,
hol a magány ütött már bús tanyát,
boldogság dönt: Na, én ezt kitúrom!

Lelkem játszott ész felett bölcs anyát,
így szól: Fej, dalt neked vígan súgom,
mivel a szív meglelte aranyát!

II.

Mivel a szív meglelte aranyát,
nem kellett már vágyón útra kelni,
mert tiedre akart mindig lelni,
szítani ott szerelem parazsát!

Hogyan adott az enyémre választ!
Hozva oly sok szép percet, álmodót!
Érte kap szívet, önfeláldozót!
Annak tüze csókjaival áraszt!

Csókjainkban ott lakott a holnap,
ők adtak szíveinknek új tanyát,
örültünk, hogy mindkettő most hol rab.

Nem néztük az időt, e rút banyát,
mi szerelmeket nem mindig jól szab.
Tudtuk, kettőnké már sosem fagy át!

III.

Tudtuk, kettőnké már sosem fagy át!
Úgy cipelve két apró gyermeket,
hintve nekik a szeretet szavát,
ringatva ott e bájos terheket.

Hogy csodáltam gyönyörű lelkedet!
Miként ölelte mindkét gyermekünk!
Akkor is hitt, mikor már nem lehet,
nem tört meg, csak örült, hogy lehetünk!

Vittünk együtt bódító álmokat!
Csókok ajkainkon olykor csigák,
vagy paripaként vágtattak sokat!

Turbékolásban évődő viták
húzták, s hitték, ez örök fogat!
Óvja az egymásban hívő világ!

IV.

Óvja az egymásban hívő világ,
szívekre csókokkal rakott hámok,
ily járomban röpítenek álmok,
a húzóikba édes vágy, mi vág.

A vágy, mi űz, keres éjjel-nappal,
hozzád simulva mindig megtalál,
Veled virul, mennybe száll, nem lazsál,
viháncol a hámot húzó rabbal.

De elfárad, s aludni térve
vele szövöd az édes holnapot,
Ámor nyilát mindig hozzá kérve.

És csókod, mi szépít minden napot!
Álomtengert ezek közt elérve
hajsátraddal boríts rám illatot!

V.

Hajsátraddal boríts rám illatot!
Bele arcom örömmel temetve
lelek Napot, Holdat, hány csillagot,
lelkem minden ruháját levetve!

Közöttük Veled útnak eredve
kis füledbe hangom lágyan csobog,
létet feledve suttog epedve,
s ajkamról csókpatak rád csorog.

Elregéli vágytól megremegve
múltnak árnya emléknek mit hagyott,
bújnak elő mézként itt csepegve.

Minden szép, mit élet nekünk adott,
jön most édes mámorként pezsegve,
mi szívemnek boldog irányt szabott.

VI.

Mi szívemnek boldog irányt szabott
a tett! A Te örömöd keresve
- saját, ha kell, érte visszanyesve -,
szerelemnek örök fészket rakott.

Ott ringatva gyermekek meséit,
látva kis örömben is ünnepet,
szemükben fény minket kitüntetett,
cipelni reményt, mi köztünk él itt.

Ez örökké mind bennünk lüktetett,
mint templomban a dicsérő dalok,
hangjával oda hitet ültetett.

Ezzel szívembe ojtva nyargalok,
hisz az kikelt, mit szeretet vetett,
így üzen ő, meg sohasem hal ott!

VII.

Így üzen ő, meg sohasem hal ott!
Elburjánzik, lesz szeretetbokor
- bú fúj néha egy fájó dallamot -,
jut naponta róla egy-egy csokor.

Még tövisét is kedvtelve nézzük,
bajtól, bánattól óvjuk, kíméljük.
Virágai, mint méh, adják mézük,
az elmúlástól csókokkal féltjük.

Nem vigyázzák magukat, úgy hordják!
Mind zizegi: A kebletek lakott!
Szem csukódik, vágyillatuk ontják.

Csókkal zárt szem játszik derűs vakot,
a fény árnyékai meg nem rontják,
szíved tesz szívembe hány csillagot!

VIII.

Szíved tesz szívembe hány csillagot!
Simítva lágyan, mint vágyó szellő,
vagy viharként, mi egekig felnő,
írt rá örökre égő billogot!

Adta tüzét, repítette szárnyán,
úgy védte - mint rég kovács - e lángot,
mondott érte imát is meg átkot!
Nem is öli meg soha az ármány!

Meggyújt ma is tüzed, hogyha érzem,
vagy gyújtom, ha bárhogy nálad járok!
Meg ha enyém ez a drága érdem.

Akkor fölcsapnak újra a lángok!
Az imádott öröm bennünk égjen!
Úgy hinted, nem nézed, mennyit várok!

IX.

Úgy hinted, nem nézed, mennyit várok!
Szórod kegyét nekem szakadatlan,
én köréjük kart örömmel zárok,
mert kebled ad, e szeretetkatlan!

Olykor kelünk szerelmünkkel útra,
toldva égihez földi muzsikát,
játssza patak, folyó, követ mi lát,
vissza-visszatérve első kútra.

Csókjaink seregnyi izzó rózsa,
sóhajból van körülöttük árok,
e káprázat mily álmok adósa!

Veled köztük vágyat bontva járok,
ahol leszünk egymás fogadósa,
nyílnak nekünk gyönyörű világok!

X.

Nyílnak nekünk gyönyörű világok!
Majd bent mélyen emlékként lengedez,
ha előjön csábítón felfedez!
Lelkeink! Várt örök kalodátok!

Nekünk - hiszem - ez bársonyos bilincs.
Álmodott rabság öröme édes,
miénk van csak a halállal véges,
addig marad nálunk e drága kincs.

Ábrándjaink valósággá válnak,
velük mégis majd az égen járok,
velem repülsz, hogy percig se várjak!

Ha meg Te indulsz, én Veled szállok!
Vágyaidnak ajtókat kitárjak,
látni többet tiédből kívánok.

XI.

Látni többet tiédből kívánok.
Álmot, vágyat, mit szíved rejteget,
megmutatni nekik, mit kínálok,
kettőnk együtt ki mennyit kelteget.

Kikelnek, s kis csibéket játszva
kapirgálják a lelki udvarunk,
ott élve vígan vagy búsan fázva
néhány velünk lesz, míg meg nem halunk.

Ahogy ballag velünk kaszás lova
- hisz emberek sohasem titánok -,
sok közülük eltűnik majd tova.

Ábrándok, az illanó zsiványok
időt hívják, tűnjön lábuk nyoma!
Idő ballag, forognak irányok.

XII.

Idő ballag, forognak irányok,
nem sok, ami mozdulatlan benne.
Egy szilárd, mintha kőszikla lenne,
kire sokat áldozva vigyázok.

De sok minden rejtve e sziklában!
Érzés, vágy, álom, édes gondolat!
Bármelyik jön, felejtem gondomat.
Gond hiába, az repít a mában!

Bármi az, mind nálad köt ki végül,
bús gondomban is örömre váltok,
ily sugárban bánat is megszépül.

Téged nézve szép napot találok,
rárak szerelmem gyönyörű ékül,
a szívemmel legszebb rózsát látok.

XIII.

A szívemmel legszebb rózsát látok,
ellep kámfor illatát rám fújva,
kábít, szállok, végleg odavágyok,
vagyok csábos szirmai közt bújva.

Egymáson csúsznak ajkaink odébb,
túl a léten röptetnek a vágyon,
sorsunk ismét főnixként lép tovább,
égünk együtt újra máglyaágyon!

A lelkem, e hamuból lett semmi,
kire sokszor legyintve vigyázok,
mindörökké nálad akar lenni!

Ott találja azt, kit úgy imádok!
Nem vágyik már nektárt máshol csenni,
mit nekem a szebbnél szebb virágok!

XIV.

Mit nekem a szebbnél szebb virágok!
Kit nevel sok liget, mező, árok.
Felétek már értetek nem járok,
rabnak vágyó, szabad, vad világok!

Szórhatjátok a virágport, nektárt,
van hamis vagy igaz aromátok,
nem szállok többé zümmögve rátok!
Egy az enyém! Az, ki mindig megvárt!

Nálad szedek bármit is a méznek,
hisz benned nyílik sok legszebb virág!
Vágyom őket, ahogy megigéznek!

Szívem, lelkem zeng, mint hálaimák,
ha szép szemeid vágyódva néznek,
Te élettől kapott Tündérvirág!

Mesterszonett

Te, élettől kapott Tündérvirág!
Mivel a szív meglelte aranyát.
Tudtuk, már kettőnké sosem fagy át.
Óvja az egymásba hívő világ.

Hajsátraddal boríts rám illatot!
Mi szívemnek boldog irányt szabott!
Így üzen ő, meg sohasem hal ott!
Szíved tesz szívembe hány csillagot!

Úgy hinted, nem nézed, mennyit várok!
Nyílnak nekünk gyönyörű világok!
Látni többet tiédből kívánok.

Idő ballag, forognak irányok.
A szívemmel legszebb rózsát látok!
Mit nekem a szebbnél szebb virágok!

Bad Herrenalb, 2020. április 17.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom