Hibajelentés küldése

Ha szabálysértést, illetve elírást találsz, itt jelezheted nekünk. Emlékeztetőül az oldal alján megtekintheted a vers másolatát.

Halkuló szívdobbanás

Szelek söprik az utcát tisztára,
megáll egy szív
a lehetetlenség kapujában.
Egy érző, féltő szív,
mely hűn szeretve dobogott,
elhagyatva, magányosan
az utcán kóborolt.

A lombhullató őszben
fázott és remegett,
kamráin szorítások nyomai,
régi, be nem hegedt sebek.
Borostyán-vörös vércseppjei
egy-egy eltitkolt vallomás.
Szivárog belőle az élet,
s halkul az ütemes dobbanás.

Ésszel akart élni,
nem szívből,
elege lett a rá hulló
sós könnyből.
Sajogva szúrta, nyomta,
feszítette szét mellkasát,
míg az kidobta őt,
s járhatta, mint kóbor-kutya
magányosan az utcát.

Koromfekete éjszakában
láva-vörös tűzeset csillog,
egyszer a vulkán is kihűl,
duzzadt ereje elpárolog.
Hamutenger marad,
hideg, szürke kő,
suttog a csend:
közel a lélektemető.

Árván, elhagyatva,
gyengén dobban szíve,
félő, hogy jégkristályként
ráfagy a járókelők könnye.
Közeleg a zúzmarás tél,
s egy megfáradt, megcsalt szív
új tavaszt remél.

Komor estéken, ha sétálva rátalálsz,
ne taposs rá,
könyörtelenül ne bántsd,
öleld szívedhez féltőn óvva,
a szeretettől feléled talán újra,
s ha nem teszed, kerüld ki,
hátha rátalál az a szószegő valaki.

2020. szeptember 15., Egy kedves barát kérésére.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom