Hibajelentés küldése

Kicsi erdőm

Álomittasan szemeim épphogy kinyitom,
és azonnal te vagy az első gondolatom.
Te, kicsi erdőm, hova sietek serényen,
hol lábam naponta járja ismert ösvényed.

Hallom madarad sürgető szavát:
Mire vársz? Ne lustálkodj! Pattanj már!
Hallom hívogató kiáltásod,
s rögvest ki is vet az ágy magából.

Fel cipőm, ki oly igen megviselt,
ki minden hajnalt velem elvisel!
Indulj! Ne piszmogj! Ne vacakolj már!
Zárd az ajtót, s hagyd ott, mi nagyon fáj!

S én szót fogadok, boldogan indulok,
utcánk végén ösvényemre fordulok.
Fel a dombra, mi nemrég magas hegynek tűnt,
melyre ha felkaptattam, testem kimerült.

Most már észre sem veszem, ha felérek,
dombbá szelídült szívem közepében.
Járom szokott ösvényem porzó útvonalát,
nézem pusztuló fáinak elárvult sorát.

Istenem, miért hagyod fáid hervatagon?
Miért hagyod, hogy nyáron levél földre hulljon?
Nincs még itt az idő, hisz most forró nyár van,
nincs ideje ősznek, csendes nyugalmának.

Fájón nézek ösvényemnek meggyötört fáira,
kik megadják magukat a Nap sugarainak.
Meghalnak, elporladnak csendben, hangtalanul,
s én velük pusztulok keseregve, szótlanul.