Hibajelentés küldése

Közös akarat

Mélységes, fekete ború,
mely országunk felett tornyosul.
Régóta már csak sötét felleg borítja,
cinkos közönybe fulladva, mást nyomorítva.

Ki itt él e parányi földön, mind magában fortyog,
és esőáztatta arcán csak könnyét törli folyton,
mert imáiban nem kért fentről égi áldást,
ezért nem lehet egy sem végtelenül hálás.

Bánja már, hogy bizalmát adta lágyszavú szellőnek,
mely most átgázol felette, hisz vihar lett belőle.
Oly vihar, ki nem nézi, hogy lent mindenki megfullad,
s nem érti, hogy a sárban élő ezt már igen unja.

De eljön az az idő, hogy remélni mer az egyén,
mert ki szenved, végre egymás felé nyújtja kezét.
Csak eljön az a nap, mikor körben állva,
egymás tekintetéből megszületik álma.

Mikor egyként emelve fel égre szemét,
közös óhaját kiáltva az ég felé,
kérve Istent, hogy a vihart űzze messzeségbe,
hogy ki itt él még, ismét tiszta eget nézzen.