Versek az álmokról
Mikor ezt a verset írom én,
Csend honol az egész földtekén,
A fél falu már rég aludni tért,
Odakint hideg van, és sötét.
Kattog az óra,
Lassan tízet üt,
Elkezdődik az édes álmom,
Lassan harmincegy leszek.
Nem akarok sírni
Csak többet nevetni
Remélni a sok jót
Élve lépegetni
Milyen hosszú út vezet idáig,
Mégis valami a végén hibádzik...
Fagyöngy alatt állok
Várok, hogy valaki rám találjon
Az égbe felkiáltok: van itt valaki?
Sírva, reszketve mondám, nincs senki?
Ó, én lennék madár szárnya,
felrepülnék világfára,
ott ölelnék minden álmot,
elengednék fáradt gondot.
Macskaköves, sötét, néptelen utcán
öreg bronzlámpa világlik mélán.
Tompa fénye bekúszott ablakomon,
komótosan szétáradt a falon. Tudtam,
álomország újfent kilökött magából.
Március havában, mikor már jön a tavasz javában,
Elkiáltom magamat egy kurta kocsmában:
Garcon, maga bárgyú, ez itt egy rendez-vous,
Hozza hát a kávét, ne legyen háború!
Ezzel a kis versel készültem,
rímeimet mindet én szültem,
nem túl bonyolultak, mondván, egyszerű,
de ez vagyok én, ilyen nagyszerű.
Rossz álom
Egész éjjel havazott,
S a szél elkezdte játékát.
Az ősi hold a temetőre vetítette
Rémült árnyékát.
Szeretnék szárnyalni, mint a fecskék.
Érezni szárnyamon a napfelkeltét.
Repülni magasan a messzeségben...
Megmártózni a felhők tengerében.
A kacagó bohóc rothadó mosolyát
cérna tartja arcán, fölötte a téboly
ragyog opálos szemeiben, lidérctűz
ken pirosat szájára, és jaj, ha kinyitja.
Bús álmomban láttalak meg először
illatot szóró rózsabokrok között.
Néztem, csodáltam ragyogó szemeid,
árva szívembe szeretet költözött.
Karjaidba félálmosan, majd ringatag ébresztgetéssel,
hangtalan mosollyal és szívet pihentető, lágy öleléssel
fészkelte be magát gyönyörű álmaim igazi, koldus énje,
és az aranyló égbolton ülő Napnak tűzsárgás fénye