Versek az álmokról
Letörték szárnyaimat
Röpködtem szabadon,
magasan a város felett,
olyan érzés volt, mintha
a sólyomisten maga lennék.
Azt álmodtam, a Föld vagyok,
anyám a nap, apám a hold.
Figyel rám jó anyám büszkén,
gyermekét mosolya csücskén.
Az éj, az utam titka volt.
Hóvihar érkezik a bánaton,
nem álmodom túl az óceánon,
csak hátrahagyottan utazom,
zörgő zajban zárt zajtalant álmodom...
Dúskeblű, telt hölgy felhők tavában
szép kis angyalszárnyakon lebeg,
törölköző turbánján pillangó,
álmában tán könnyű szárnyú angyal
vagy színes szárnyú lepke is lehet...
Fülembe csendül a dallam,
alig várom halljam,
zengjen a nóta, szálljon,
vele elröpít az álom...
Mintha az örök fénybe
lépett volna anyám azon az éjen
rohantam felé kifulladva
talán utolérem
de eltűnt hirtelen az égbolt
különös tükrében
Elmaradtam pár gondolattal,
behozom hát verssorokkal.
Teliholdas éjszakán
nem is alszunk egyáltalán.
Fejfámon kárognak a rút varjak,
a halott virágok betakarnak.
Álmodozó az, aki nem e való világot éli
Látja, de ki nem állja,
S helyét benne nem találja.
ingatag sziklapad
becéző mélységek
bizonytalan jelen
kanyargó ösvények
Aludj, édes, álmodj,
pihend ki jól magad,
szedd össze erődet,
kapd vissza nyugalmad.
Lebegni a fényben gondtalanul,
Elbújni az éjben nyomtalanul.
Két karom már nem ölelhet Téged,
De gondolok rád nappal és éjjel,
gondolatok fürdenek könnycseppben,
melyek lassan szívemre peregnek.
Ködös kék, akár
Az öblös dombok fodrán a felhő,
Mélysége
Kétszerannyi, mint tőlem a világ,
És alkonyodó karjain
Cipelve,
Ázva, maradék erőmből
Koszorút fonok...