Versek az álmokról
Szeretném régóta megfejteni az álmokat,
megváltozó
és szertefoszló, messze szálló vágyakat.
Tűnődöm
a vissza-visszatérő álmok lelki titkain,
ragyogó,
napfényes élet fontos, csodálatos dolgain.
Hazudj magadnak, nekem, mindnek, ki nem ismer!
Hazudj a külsődről, hazudj a tükörnek, ne legyen, ki felismer!
Hazudj a belsődről, hogy sikeres vagy, elismert!
Hazudd, hogy szabad vagy, hogy nincsenek korlátok, nem is kell!
Gyengéden szólít lelked hangtalan hangja,
mint egy vízió szent virágának magja.
A lét pírjában finoman megmártózni,
az elmével harmonikusan repülni.
Légy mellettem napkelténél,
Midőn a Nap fényét szórva kél.
Dalolj nekem zöldellő bércekről,
Vágyban élő rónák végtelenjéről.
Esős reggel ébredtem fel otthon egymagamban,
mert komor fellegek gyülekeztek gondolatban.
Jobbra, balra tekintek fáradt nyakam terhére,
és nem kapok választ erőfeszítésemre.
olyan jó volna olvasni
egy könyvet ami nem érdekel
jó volna egy filmnek hagyni
hogy csak (ön)magától peregjen -
szerinted mindent engedjünk el,
melyikünk fut, eszik, fogy és hízik el gyorsabban?
lerágnám a bőrt a szádról,
csak maradj már csendben egy pillanatra.
Én már nem akarok nélküled aludni -
a gondolat csillagtáncot jár az égen,
hát hogyan tudnék én magamnak hazudni?
Szemhéjam feszül emléked börtönében.
Ébredj, jöjj el, Napnak párduca,
csak téged áhít szittya magyarja,
és hozzád sóhajt minduntalan,
mert Isten híján hontalan.
Vérvörös lángot ír az alkonyat,
hűs fényvirág simítja arcomat,
zsibbadt testű álmomból fölemelt,
terít le rám fekete, holt lepelt.
Csak a torz képzelet - forróláz, vízió,
valóságot rúttá kísértő, torzító,
az képes alkotni oly gyötrő képeket...
Lágy térdeken régi tűz lobog...
A tél is játszik,
a vers is ringat, szóról szóra,
elbotlik a virágon a hópehely,
s csurog a nyál a langalóra.
Ha azt mondod tavasz
bennem virágba borulnak
a fák
számról leolvad minden
panasz
langy-szellős teraszon kortyolom
a teám
köröttem méhecskék zsonganak...