Versek az álmokról
Magányos nomád vagyok egy emberekkel teli világban,
Utazó, ki nem fél a homályban.
Lepke alakú szívem rebben,
Téged látva vált porcelánra,
Törékeny lelkem libben-libben
Szivárványszín ecsetvonásra.
Mikor egyedül vagy és minden csendes.
Mit mesél a szíved és a lélek?
Miről árulkodnak álmaid?
Merre hajtanak féltve őrzött vágyaid?
A hét egyetlen igéző reggelén
Teljes árulással fordultak felém.
Szalad az élet, mint a félő lelkem,
A világ elől vajon hová rejtsem?
Lapuló árny
Hogy lehet, hogy újra megtörténhet?
Szobám sötétjébe még egy árny lépett.
S arca ismeretlen, ha van is,
Emléke mégis olyan friss.
"Csak álmodom", hajtogattam
Padló nyikorgott alattam
Nyilvánvalóan visszhangzott
Mert nem ott hangzott
Ahol haladtam
Zománcozott óvatossággal,
Hajszálvékony készülettel
Gúnyolódó, görbe láng vall,
Hanyatló képmásod rémületlen.
Végtelen csendben
csillagok ragyognak,
álmaim falak közt
éberen csapongnak.
Kis csizmám olyan tiszta, mint a lelkem,
álmos voltam, ezért aludni mentem.
Álmomban a messzi északon jártam,
szorgos manók között Télapót vártam.
Vidámparki történetek
Hullámvasút
Gazdagon éltél
habzsoltad az életet
beköszönt a csőd.
Túl szép
Volt egy visszatérő álmom, hogy ülünk a réten,
Összeborulunk. S látjuk a madarak szállni szépen,
A táj csodálatos, meseszép, sok lila virágok,
De nem akarok felkelni, mert tudom, hogy nem hiányzok.
Ha én lennék a tél,
fehérre színezném
a teret, a házakat.
Ha én lennék a szél,
pirosra festeném
a kacagó gyermekarcokat.
Álmos az éj, fáradt már a sötétség,
Érzem már a hideg esőt nyakamon.
Látom, szinte élem, ahogy szabadon -
Folyik szét a vásznadon a sötétkék.
Hiányzol nagyon
Délibábot mentem el keresni.
Életem alkonya`n, ez nem semmi.
Javában tartott a fergeteges báli szezon,
kötény volt épp rajtam azon a vasárnapon,
mikor eldöntöttem: átváltozom, mint kaméleon,
és eltipegek egy bálba fényes tűsarkakon.