Versek az álmokról
Jég zajlika-lika,
Két nap havazik a,
Hó lepi fakarika
Tél idején.
Ledobtak a valóság gödrébe.
Zuhantam, zuhantam, zuhantam.
Majdnem elértem a sötétben
Az alját. De soha nem akartam.
Egy álom, mi sose lesz valóság,
Egy álom, mi szívből jövő boldogság.
Egy álom, miből nehéz felébredni,
Egy álom, mit nem szeretnék feledni.
Te is gondolhattad volna, hogy ez lesz...
Hogy megszáll az ihlet, és ebből vers lesz.
Miért nem tudom elfelejteni?
A gombócot sem bírom lenyelni.
Ha majd egyszer elfogyna szerelmed,
nézz fel az égre, ott leszek teveled,
kék szemeimben szerelmes szeretés,
fülembe csak te beszélsz, te beszélsz.
Egy világ, ahol nem járnak autók, buszok,
villamosok, nincsenek harcok, lázadások,
ám tele van mosollyal, kedvességgel,
minden egyes ÉLET iránti szeretettel,
az égen a felhők finom firkát formáznak -
ahogy fényesen ragyogva, dalolva vonulnak -
békéről, nyugalomról, segítőkészségről,
egymás teljes, természetes tiszteletéről...
Aznap éjjel mosolyogva aludtam el,
Rád gondoltam csupa szeretettel.
Az együtt töltött nyári esték,
A kimondott szavak, az esti mesék.
A kocsiban hallgatott közös zenék,
Az a rengeteg gyönyörű emlék.
Engedd, kérlek, hadd olvadjak el fényednél,
Ne szórd szét testem erős szeleiddel,
Gólyafészek leszek kandallód kéményén,
Hogy lelkem füstjét túl messzire ne vidd el!
...nyári szellőben madárként szállni.
...csobogó folyóban hídként állni.
...égboltot lesve csillagot várni.
...minden gondolatot kitalálni.
Ha azt mondod, édes szívem,
Te vagy nékem mindenem.
Lelkem, értelmem, fényességem,
És egyszer csak a boldog végzetem.
Közeleg az éj, gubbaszkodnak már a nappali árnyak
a sötétszürke homályban, fetrengenek az égi szőnyegen,
csak a Hold fénye világít igézőn, rejtelmesen,
s álmokat hordoz és kegyesen oszt
alvó lények csillagos udvarában.
Szép kort megértem,
Csak azt nem értem,
Hogy mennyit értem
Ez alatt, mit leéltem?
Korán világosodik, s madárcsicsergés
a hajnal szimfóniája, mely behallik
nyitott ablakon, miként a friss levegő.