Versek az álmokról
Álom és valóság?
Mi a különbség?
Az álmok valóra válhatnak?
Talán igen, talán nem,
De soha ne adjuk fel álmainkat!
Megfogadtam, többet nem írok
sem neked, sem magamnak,
ám kibuggyannak időnként a sorok,
hol ok nélkül, hol keresve okot.
Csillagok közt szállnék szabadon,
Társam lenne a mosolygós Hold,
Nem lennék senkinek szolgája,
Azt tenném, mit szívem diktálna.
Már nem is emlékszem a napra, mikor a múzsa elszállt,
nem mondott semmit, csak hirtelen továbbállt.
Átkarolta lelkem, s gondolatok ezreivel megszállt,
fekete volt a nap, bús a perc, mikor elszállt.
Ott fönn, magasban, a felhők fölött,
Olyan magasban, ahol az ég úgy dörög,
Mintha Isten szíve hasadna százfelé,
Szegény, árva lélek éltet keresé.
Álmokban bóklászom, lepedőm bánja
Pókhálóban lépkedő,
Disztópikus álom
Időnként felriaszt,
Lepedőm csuromvíz,
Lelkem felsikít,
Kedvesem csendesít.
A remény szikláján állva
Egy dologra gondolok.
Hányszor rontom még el?
Választ nem kapok.
Álom, valóság, valóság csak egy álom,
Kutatom, az értelmét mégsem találom.
Nem volna valóság, nem lenne álom,
Álmok tengerét nyitott szemmel is várom.
Álmodtam megint hullámzó búzamezőket,
színes vadvirágokkal terített, tarka réteket,
veled álmodtam, hogy újra fogod kezemet,
mosolyoddal törlöd kibuggyant könnyemet.
itt van a szemem előtt, és nem látom,
félek attól, hogy megbántom,
nem rontanám el azt, ami egész maradt,
eszemben jár, az idő halad.
Hajnalodik, hűvös levegő járja át a szobát.
Nyitott ablakon, a redőnyön keresztül
halvány fénycsík szűrődik át.
Még csendes minden, semmi sem mozdul,
nem dalol még a madár.
Csillagfényben fürdik Kréta,
Fáklyafényes az aréna,
A lelátón király trónol,
A közönség őrjöng, tombol.
Szeretnék egyszer hanyatt dőlni,
S nem gondolni semmire.
Latyakban fürdeni a napsugárral,
Aztán eltűnni véle a semmibe.
Csukd be a szemed és álmodj,
ugrik egy nagy fehér táltos,
szőke herceg, aki ül rajta,
gyorsul, mert dől már a pajta.