Versek az álmokról
Mikor az éj meséit álmodod,
megéled mindazt, mit szívedben kívánsz,
reggel a szemedben ott lesz az álom,
szívedben ott lesz a valóság.
Egy ablaknyi világ is nyugalmat ad,
Ha közben az idő csak lassan halad,
S bár fáj a fejem, de a zöld falevelek
Most csillapítják az érzelmeket.
Megláttam a szép szemed,
rögtön megszerettelek,
bezártál a szívedbe,
rabod lettem örökre.
Zűrös nappalok végében,
esti lámpa fényében
fáradt, elcsigázott végtagok,
álomba ringató gondolatok.
Ablakom alatt terebélyes, vén diófa áll,
évek alatt együtt öregedtünk, ő meg én.
Kopaszon az ágak, bánatosan suttognak,
levél nélkül védtelenek, s magányosak.
Távoli, szép arcú lány.
Mondd, hol vársz reám?
Távolléted ezer évnyi hiány.
Mondd, hol vársz reám?
Nem tudjátok, mi az igazi magány...
Mikor megérkezik fekete szárnyán,
Port kavar, mint a hurrikán.
Elkap és fojtogat, akár a halál.
Szép álmom volt az éjjel: Nálam jártál,
Szobámba beosontál, megcsókoltál,
Vánkosomra vérvörös rózsát tettél.
Játsszunk napfényt,
Ébren álmot,
Mennyei-démoni
Furcsaságot!
Az éjszaka egy álmot láttam,
Egy égő kereken az éjszakát jártam.
A felhőkön át csillogó fénnyel
A bolygók között repültem.
Szívem még mindig csak a tied,
Még mindig követem lépteidet.
Buja dallam borzongatva ölelt,
Üteme végigcsorgott testemen,
Ahogy a szűk kis utcákon át
Hozzám szökött szerelmesen.
Kezemből mostanság kiesett a lant
Minden percben egy óra lassan kattant
Villámtól fényes vihar dúlt itt alant
S felszállt magasra egy fekete galamb
Minden lépés összhangban,
kéz kezed derékra másik.
Kapuk nyíltak hajnalban lelkemben,
a valóságon álmomban átléptem.
Szemem zárva, kinyitni nem mertem,
féltem, álmom elillan, ellebben.