Versek az álmokról
Fátyollények, kiket önállóságában alkotott a lélek,
táncukat járják körbe-körbe, zöld álmokat szórnak alvó hómezőkre.
Eljön a hajnal, álomnak vége,
pedig ott tiszta az ég,
amire gondolsz, azt el is éred,
megvan rá minden esély.
Menekül a nap, a holddal kéz a kézben jár,
feldereng a simára csiszolt márvány.
Szeretném, hogy minden virág évekig nyíljon,
Sose hulljon szirma, hogy humuszt tápláljon.
Ezzel a vallomással már rég óta tartozok
Minden pillanat egy újabbat teremt,
abból következnek a tudatos tettek,
tudatalattival találkozik, összeforr a kettő.
Csodát szült nekem Tőled, aki akkor
keringtél az űrben, megismertem a
lehetetlennek tűnő, valós lehetőséget.
viccesen nevet
rám kacag
és kedvez
Felnőttem, és bolond lettem,
Hogy ki vagyok, elfelejtettem,
Álmaim romokban hevernek,
Könnyeim befelé peregnek.
Angyal voltam, földre szálltam,
hogy őrizzem embertársam.
Megtestesült angyal lényem,
emberarcú létben éltem.
álomváró versike
Már jócskán fénylenek a csillagok,
Én még itt a gépemnél vagyok.
Kell még néhány perc, néhány gondolat,
Mi alatt elfogy belőlem erő és akarat,
Kell még néhány csendes pillanat,
Míg megtalálom végre önmagam.
Emlék lettem szíved közepében.
Rövidke pár sor az élet kötetében.
65
Hatvanötöt betöltöttem, sokat tapasztaltam.
De lélekben mindig kiskamasz maradtam.
Kecses alakja pompázik szelíden,
Ősztől búcsúzva karjaimban lepihen.
Hommage á Verlaine
Mióta próbáltam nem figyelni,
magamat semmibe se tenni,
hadd legyen nehéz, ami jön majd,
igazolni: van a világgal baj -
nem jó, amit ott kezdve tettek,
elintézték a teremtéssel,
némi lélek, és túl sok testtel,
alig várjuk, végre levetve...
Túl az Óperencián
odatalálok, ahol
a kékek kékjében,
felszentelt papnő
vagyok már régen.