Apákkal kapcsolatos versek
Csendesen súgom: szeretlek, apám
Oh, apám, sírodon sápadt fény mereng,
megsimogatja, mint fáradt lelkemet.
Már nem kutatom a miérteket,
erős hittel hiszem, egyszer még veled leszek.
A jelenét vizslató szemekben
sokáig szálka volt hadifogoly-múltja...
Kicsi vagyok, de nagy testben.
Álmomban ágyamban fekszem,
nevetgélek, kvaterkázom,
- takarjál be, apa, fázom.
Az én Édesapám
Száz évig fog élni,
És még utána egyszer
A végtelenségig.
Olajos mandula-kezed engem simít,
szemed barnája folyton-folyvást hívogat,
lebbenő hangod kövér könnyek közt csitít,
hogy tűrjem tovább az érted szőtt kínokat.
Gyolcs-csipkék csupán a reggeli felhők,
tócsöppek azúrja fent a magas ég,
s ahogy tekintetük rám emelik a mezők,
felismerem Apám, bár nem járt erre rég.
Belenézek szemébe, és látom, mennyit küzdött,
Reggel korán kelt, este későn fürdött.
De sosem bánta ő a verejtékes munkát,
Értünk dolgozott, hogy eltartsa családját.
Ha egyszer el kell mennem, és már nem leszek,
Magammal viszem a lelkembe égetett emléked.
Magammal viszem, mint gyertya lángját a pirkadó hajnal,
Mint ahogy egy esőcsepp is eggyé válik egy patakkal.
Eteoklész és Polüneikész
Bűnösök vagyunk?
Apánk igen!
De mi, mi nem!
Mi békét hagytunk
Itt maradtam...
Csendes, száraz, parttalan magányban.
Pedig nincs is igazán miért okolnom magam.
Haszontalan kis életem az idő konca már.
Visszanézni? Minek?
A semmit idézni kár!
Te vagy az én apukám, és akarom, hogy megértsd,
Nincs nálad jobb, rögtön kerüljük el a félreértést.
Te vagy, ki első naptól kezdve rám vigyáztál,
Éjszakánként az ágyból felálltál, s ringattál.
Cserzett kézzel faragott
bababútort nekem,
átkísért, közben kopott,
a gyermekéveken.
Mikor is volt, hogy a lábfejeden hintáztam,
A nyakadban utaztam, a kezedben pörögtem?
Ha rossz fát tettem a tűzre, csak homlokod ráncoltad,
Szidás helyett az atyai példád adtad nekem.
Megkaptam mindent a sorstól,
Elegem lett már a jóból,
Mert mi megvan, lent is marad,
Nélkülük leszek csak szabad.