Apák napi versek
Győzelem lánya vagyok,
Másképpen nem hagyhatom,
Arcomon írva vagyon.
Badarság a múltba tekinteni,
Apró homályfoszlányok tömkelege.
Mulandó élet fokozása,
Egyetlen örömöd elrontója.
Apám szemét örököltem,
gyerekkorban meggyötörtem,
nyakában, mint nyergen, ültem,
szájába ágzablát fűztem.
Apák napján zöld a mező,
a zöld mezőn fut szerető
gyermeked.
Körbevesz a szeretet,
Ápol, vigyáz - szíved ver!
Körbeölel, érzed ezt?
Valóság - nem képzelet...
Apu elment vidékre,
nem hív eztán ebédre.
Nyugdíjas lett a nyáron,
házat vettek Alpáron.
Apám, a lenyugvó nap sírodra borul csendben.
S engem még itt talál a nap alkonya nálad.
Virágok színpompásak, és üzennek a halálnak.
Hogy az élet csak szendereg, mint téli fagyban faágak.
Édesapám hegedűjén vígan szólt a nóta,
Ifjúkori szerelmének hej, de szépen húzta...
Hová lettek a régi, szép nyári esték?
Negyven éve már, hogy elvitt az ősz tőlünk, Apám.
Nehéz elmondani
Mindazt, amit érzek.
Annyi mindent hoztak
Az eltelt hosszú évek.
Pályakezdés Apám szárnyai alatt
Becsöngettek! Ő a nyolc A-ba indul,
én a gimnazistákhoz megyek...
Kisujjában a tudomány, nem izgul,
az én hangom néha még remeg.
Botját a kerti széknek támasztotta,
s könnyű sóhajjal törzshelyére ült,
kezét a kopott lájbin összefogva
ránk nézett, s arca felderült,
nem szólt, csak ült derűsen-bölcsen,
körülötte nyüzsgött a család,
s a kerti élet megszokott zajába
örömet szőtt a gyermekkacagás...
Őszi napfény kísért
végig az utadon,
most pedig hozzád száll
minden gondolatom.
Újságot markol megviselt keze -
Örömtől csillog két türkiz szeme.
Cvikkere fölött mindig kék az ég,
És vígan szállnak tova a fecskék.
Egy apa szíve másként dobog,
anya az, aki sürög-forog,
apa mindehhez csak asszisztál,
megfigyel, tapasztal, lesben áll,
sokszor jobb, ha csendben vár,
nem az ő dolga, tudja már,
nem is játszik hát ő anyát.