Ballagási versek
ez egy fészek melyben zajlik az élet
és egy gyermeknek se kell félnie
itt a tanárok tanítják azt hogy létige
és azt hogy hogyan kell élnie
itt minden gyerek más mint az erdőben a fák
hiszen a tanár tisztán lát
sajnos elballagtam már
és ez nagyon fáj...
Egy közösségi oldal albumához
Megszólal a csengő, kattognak a gépek,
"Nézd, ott! Jön már... Istenem... de szépek!"
Mindegyikük karján egy-egy virág pihen,
jönnek le a lépcsőn... sosem volt még ilyen.
Tovatűnt gyerekkor könnyei csillognak szemedben,
Meghatottan útravalót suttogok a füledbe.
Fel se tűnt, hogy milyen gyorsan forog az élet körhintája,
Halványan pislákol szívünkben gyerekkorunk szép világa.
Búcsúzunk, kedves iskolánk.
Búcsúzunk, bár szívünk megszakad tán.
Búcsúzunk akkor is, ha fáj.
Fúj a változás szele...
Immár vége a gondtalan gyermekéveknek,
Sok év után rájössz, hogy már emlékké lesznek...
Utoljára szól az iskolacsengő,
június van, vidám gyermekarcok.
Minden tanulón fehér ing, ünneplő,
szünetváró, mosolygó tanárok.
Egymástól búcsúzunk, nem a tanulástól
Mint mikor a magokból zsenge csíra fakad,
úgy kezdődött számunkra az iskolai lét.
Lassan kezünk nyomán formálódtak a szavak,
megismertük az írás, olvasás örömét.
Eltelt az idő, elmúlt a nyár,
Véget ért, elérkezett a tél.
A teremben üres minden szék,
A gondolat a szívünkben él.
Fátyolfelhős, türkiz égen,
mint pásztortűz, oly csodás...
Új nap virrad óvodánkra:
szép hagyomány, jó szokás.
Keresem a szavakat, az ünnephez illőt,
útelágazásnál álló, ifjakat dicsérőt.
Lepereg előttem minden változás,
tipegő bájcsevejből komoly gondolkodás.
Virág a korláton, tarisznya
a padon, mind tudjuk, ez
az utolsó alkalom... az utolsó
közös osztályfőnöki óra -
az utolsó együtt - négy éve -
mióta... ismerkedtünk, illeszkedtünk,
harcoltunk és féltünk...
Isten kék ege alatt
szép gyermekei boldog
sorokban
indulnak az Élet felé.
Megszólal az iskolacsengő,
Mellkasban a szív reng, s feszengő.
Véget értek a virgonc évek,
Jönnek új kötelezettségek.