Versek a barátságról
Ha én mostan verset írnék,
Olybá tűnne, mintha sírnék!
Ezért inkább sörözgetek,
Barátimmal beszélgetek.
Van egy út, amely végigkövet, mehet
A pokolba...
Van már kérlek, égig erő fa,
Mely vezet a pokolra.
Előszó
Elkészült a vers is, elég jók a rímek.
Tiszteljél meg azzal, adjál neki "Címet"!
Drága, jó barátom,
ma Gábor napja vagyon,
"ötsörös" kondérod
üres ne maradjon!
Minden porcikájából árad a jóság és a szeretet.
Olyan, akár egy szent, ebben biztos nem tévedek.
Hozzád szól
Kedves John, e versem hozzád szól,
Te barátom, nem az vagy, aki leszól.
Egy kicsi fának búsul az ága,
búsul, mert neki nincsen virága.
Hajlik a fényre: dúsul a lombja,
bízik, az erdő tán befogadja.
Kedvednek csak te szabsz határt,
Benned rejlik az értelem,
Szíved nem fáj, neked semmi nem árt,
Nekem te vagy! A történetem.
Mért írjak?... és kinek írjak?
Kérdezem önmagamtól.
Miről írjak... kiről írjak?
Gyúrjak inkább agyagból?
Ha téged is átkarol a végtelen,
már a szíved jóságával segítesz,
az emberség meglátszik a lényeden,
engem is hőn szerelemre hevítesz.
Minden érzelmem kiveséztem,
és metaforákban végignéztem,
voltál már minden természeti tünemény,
kortárs kottákból költött kedves költemény,
elmondtam, hogy szeretlek, s nagy vágyam,
hogy bizalmas barátoddá váljak...
Egy barátság vége
Nem tudom, hol kezdjem,
Volt valaki, nagyon szerettem,
De ő nem szeretett engem,
Ezt elfogadtam: természetesen,
Bár nagyon fájt, és magányos lettem.