Versek a barátságról
Talán álomszárnyra keltem egy éjjel,
Magamra öltve a kékes-zöld ruhám,
Kézen fogva múltat, a régi szépet,
Sétáltunk a Tiszánál veled, Zsuzsám.
Elment. Talán ő sem tudja, hova,
Egyszer barát volt, én meg buta,
Sokat gondolkodtam, és most vége.
Csalódtam magamban. Viszlát, így ért véget.
Megtalálni azt a helyet,
hol a boldogság úgy szeret.
Hol az erdő s a fű zöldje...
Ki is a Barát?
Az, ki folyton oly játékot
űz veled, hogy te lásd
belőle károdat?
Ablakomon kopogtat a boldogság,
Régóta vártam, most rám talált.
Ki merjem-e nyitni e kicsiny ablakot,
Be merjem-e engedni a boldogságot?
A barátság, tudd meg, igenis veszélyes.
Bizalmat adni, ez azért már személyes.
Nehéz hinni az emberek szavaiban,
De lyukat kell ütni a szív falaiba.
Valamit hadd mondjak nektek, búcsúszónak,
Örömmel vallom az elmúlt éveket jónak.
Tudom, közel van a vége, nem is részletezem,
De utoljára hadd szóljon hozzátok szerény énekem.
Sétáltam, amikor hirtelen
rám köszönt barátom, nincstelen.
Mivel rég láttam, örvendtem nagyon,
pedig az éjjel kinn hált a fagyon.
Szárnyunkon szállva száz béke madarai,
S dög-húst érve kanalazván a jót,
Egy jövő hullott darabjai
Csepegtetik múlt-halandót.
Végtelen térnek tűnő eszmékből
lettem, az Úr sosem szűnő csendjéből.
Nádszálalkat, ki lanttal penget,
tollal vív, ha megóv egyet.
Csak bámulok bambán két barna szemedbe,
Emlékszem, reggel még azt mondtam: "Ég veled"
Eddig hátat fordítottál, nem szóltál te hozzám,
S most itt vagy mellettem, itt állsz, megszólaltál...
Csak egy madár.
A semmiből az én ágamra száll.
Csak nézem, csak hallgatom, ahogy csipog,
És egy napon azon kapom magam,
Minden hang, mit kiadott, fülem beivott.
Mennyi minden változott meg egy év alatt,
Nem is tudom már, ő is barát maradt?
Egy éve annyi mindent meséltünk,
Mondd meg, hová is kerültünk?
Teljes szívből köszöntelek én,
Ki megláttad a napvilágot,
Hozva sok szívnek boldogságot
Hetvenkettő hűs novemberén.