Versek a békéről
Most ágak végén ősz ered,
harmat a berkenyésre ül,
fénylő bogyószem rám mered,
megigéz észrevétlenül.
Advent a várakozás ideje,
a Megváltó eljövetelére vár,
készül a nagy ünnepre
a világ, az idő télire jár.
Édes hazánk, Kárpát-medence szívében.
Fájó, véres vihar süvít melletted.
Ínséges napok, füstfelhő remegtet,
s tengernyi bánat keseregtet.
A hiúság, mint tőr döfi szíved,
Arrogáns vagy, mi megmérgezi lelked.
Keresnéd a békét, de vak szemed nem enged,
Üresen éled az életed, miközben a világ szenved.
Miért vagytok csendben?
Mire vártok lapulva a fűben?
A világ már kétszer is megégett,
Majdnem odaveszett,
Hát mire vártok még, drága emberek?
Mit jelent annyira szeretni,
hogy közben belesajdul a lelked?
Hogy őszinte legyek hogy tisztán lássak
Újra örök élményre várni
a múltban és a jövőben
a szétnyíló világában
Mint távolban egy fehér vitorla
Mint távolban egy fehér vitorla,
mely a horizonton alámerül,
úgy tűnik el a szelíd béke,
fájdalmasan könyörtelenül...
Felkiáltok most az égre, s két kezemet összerakom.
Tanultuk már történelmet, s háborúkat szenvedtünk el.
Drága földnek népe, hova vezetsz ismét minket?
Annyi ember esett már el, s hullott porba mások miatt.
Valami átleng a levegőn,
Enyhe ének csendben, remegőn.
Béke ténfereg a Föld felett,
Gyertya ég a városok helyett.
Otthon: ahol a nap ragyog,
ahol a jó szót megkapod,
a tanítót, bátorítót, szépet,
hol nem a kitaszítottságod érzed.
Gázkamrák suttognak békebeszédet,
vakmerőség hinni, hogy felejtenek...
Ha majd a földön béke lesz,
s az éjszakákon csend honol,
imába fonva két kezed,
a hála fátyla rád omol.
Sok ember, bizony, csak álmodja a békét,
nyugalmat akkor lel, mikor tud aludni.
Ébren tapasztalja minden Pokol rémét!
Érzi, Kaszás elől nem tud majd elbújni.