Betegséggel kapcsolatos versek
egy gondolat bánt, a tudat letapad,
és mindenünnen szivárog a hideg.
a túl nagy bajban a szó is elapad,
s a csőlátástól szürkébbek a színek.
Már egy éve rabok vagyunk,
házaink önkéntes foglya,
láthatatlan ellenséget
vadul űzzük napról napra.
Szuvasodik, zsibbad már.
Kihúzzalak, figyeljek rád?
Hisz részem vagy, mégis fájsz.
A koronavírus fogságában
Ablakok mögött toporog a magány,
Széthulló családok suttogó zaján
Átszűrődő fények baljósan villognak,
Azt hiszik, tizenkét hónapig álmodnak.
Álomból hozott a jajszavam,
hozzá túlsúlyos gondolat
hűen tapad. Nem szándéktalan,
mert húz lefelé, bontogat;
mit, miért nem... értem, nem értem...
Betegen ballagtam útban hazafelé, munkából.
Kiszipolyozta már minden energiám a betegség,
és a napi teendők együttese.
Hullott a hó, pedig nem lett volna szabad.
A hópihék tömkelege eltakarta a lámpákat,
de mégis fényesebb volt az utca,
mint bármikor e szomorú téli hónapon.
az én lajtorjám
mit súg az ösztön eljutok az égig
ácsolt lajtorjám már eget ostromol
minden apró lépés kín és fájdalom
óhajom tán isten tenyerébe hull
Láthatatlan angyal száll felettünk,
félelmet kavarnak szárnyai,
rettegés-lakattal zárja szíveink.
Két szótag az egész, mégis úgy fáj.
Nem olyan, mitől hízna a máj.
Nem szabadulhatsz tőle, bármennyire szeretnél.
Rajtad marad, mint egy lyukas póló, mit le nem vehetnél.
Ágyamban fekve eltompulva
Csak bámulok kifelé fejemből mereven
De belül reszketve dobolok ujjaimmal halántékomon
És idegesen várom hogy éjfél legyen
A türelmem és erőm lassan
Mint cérnaszál elfogyott...
Hajhó!
Várj még
- vagy vigyetek!
Mit bánom én!
Kezem nem mozdít hegyeket,
sűrűsödik elmém, nem vágyja testemet.
Időn és téren
Innen és túl,
Ahol az elme
Nem tudatosul,
Ahol megszűnik
Az idő és tér,
Ahol a fáradt
Elme pihenni...
Mi ez a bűzös televény?
Ős pöcegödrökben felpöffedő kelbimbók.
Mi ez az izgágaság?
Pondrók mocorognak a zsíros földben,
S ez lenne szép?
Ismét egy döntés előtt állsz,
mint sokszor az életben,
és te megint csak hezitálsz,
vajon regisztrálj, vagy sem?