Versek a bizalomról
Én már nem akarom melegen tartani,
ami másban csak hűl.
Nem akarom a kényszeredett mosolyt,
ami csak a felületen ül.
Szeretnék én minden reggel mosolyogva kelni,
A feljövő nap sugarával hosszasan megtelni.
Szeretnék én minden napot hasznosan tölteni,
Hálát adni, amim van, és többet nem kívánni.
Sok most a felhő,
szél gyakran megnő,
hol is az a régi nyár?
Ág törik félbe,
gyümölcse érne,
fonnyadtan nem kérik már!
Bizalom kézzel nem fogható,
Túl törékeny fogalom,
Szilárd formává nehezen hozható,
Megtörik hamar egy vonalon.
Óvakodj azoktól, akik gátlástalanok, és
úgy tesznek, mint akik szótlanok,
mert kihasználnak, erőszakolnak,
nem néznek semmit és senkit,
mert azt hiszik, ők az Isten!
Szélesre tárt lelkem oly elégedett,
kihullt belőle minden hiányvágy.
Folyton ölel egy tény, pezseg véremben.
Írom sorait esztelen.
Már néhány szó is örömet ad nekem,
megnyíló résen belelátok mélyen,
a felszín alatt megbújt értékeket
kibogozom, meglátom, mit rejtenek.
Ne hagyd, hogy suttogjon a hitetlenkedést.
Hogy benned találd a bizalmat, nyugalomérzést.
Szentgyörgyi Sándor László (bugyonij)
Kérlek, ne csodálj
akkor sem, ha mindenki csodál,
mint itt felejtett ősi tárgyat,
nyomát egy rég letűnt világnak.
Az érintés, melyet adtál,
A mozdulat, amit hagytál,
A semmit sem mondó mosolyod,
Az számomra a nyugalom.
Hűs hajnal köszönt a városra,
Álmos szemű kislány bújt kidobott rongyokba.
Fázósan húzta össze magát,
Hideg szél tépdesi göndör, kócos haját.
Mindig vezet új út,
mindig előbújik a nap,
bármerre vezet utam,
a mosoly az arcomra fagy.
Hiányoznak a pofonjaid, apám!
Onnan felülről szeretve valami nem teljes.
Hová tűnt a dörgedelmed, a szókimondás?
Nem vagy itt...