Versek a bizalomról
Ápolólét
Ha ápoltál csak egy nap is elesett beteget,
ültél órákon át szenvedő ágya mellett
minden rezdülését óvva, féltve,
tisztába is tetted, méltóságát megőrizve.
Kérlek, varázsló, varázsolj szépséget,
az emberi szívekbe kegyelmességet.
Mondd, hogy csiribi, az élet legyen szép,
ne torzuljon a rólad alkotott kép.
...melynek öve krókusz árnyalat,
sarút kötök, mint fűzöld szárnyat,
növelem simító vágyadat
Kavicson járva mezítláb, téged kereslek,
fájdalmam nem érzem, hisz szeretlek.
Újra végtelen határt nyit az ég,
Feléd kiáltom szilánktalan létem,
Ízed még nyelvem hegyén...
Calais hófehér sziklái. Viharvert kövek,
Kemény rögök, kihűlt tufa.
A szirten horgonyzok, mint láthatatlan cövek;
A szirten, ami vas - de ami én vagyok: puha,
Gyenge, törött. Darabjaim,
Mint a holnapok lehulló szirmait,
Szerteszórom Calais hófehér szikláin.
Mindig reménykedve kelek
Így mennek mostanában a reggelek
Bizakodva nézek telefonomba
Hátha végre megtörtént a csoda
Hogy az írt akit várok minden reggel
Aki mindig szívem tölti be meleggel
Csalódásom már nem meglepő
Lassan már minden hihető...
Hálás vagyok érted az égnek
és az Istennek, mert köszönöm
Neki azt, hogy te vagy nekem,
egyetlen, szép szerelmem.
Elballag az óév botra támaszkodva,
tizenkét hónap vállát nagyon nyomja.
A kávéház asztalához kissé sápadt arccal ült le
A huszonéves zeneművész kedvese kezét fogva.
- Megbocsásson... Ezt a művet egy művész barátom küldte -
Húzta ki a borítékból, s asztalt ért egy halom kotta.
Sóhajt a nyár, ne nézz vissza már,
Csend szenderül a tájra, a fekete zongorára,
Sebesebb a szeptemberi árny, a fecskeszárny-
Távozás, búcsú, s mi nincs tovább, magány.
Az év első ünnepe
Tiktak, tiktak, holnap reggel
új évet köszönt a vekker.
Átmúlattuk az éjszakát,
ünnepeltük az elmúlást.
Annyira szeretnék bocsánatot nyerni!
Mindazoktól gyorsan, kiktől még lehet!
Helyette én is megbocsájtok szívemből azoknak,
kik esélyt sem adva sárba taposták poéta lelkemet.