Versek a bizalomról
Itt fekszel mellettem. Betegen és gyengén.
Nem tudok segíteni, bármennyire szeretném.
Csak vigyázni, őrizni tudom most álmod,
Ez, mit helyzetemben neked ajánlok.
Temető csendjében elmélázok éppen,
Kedves halottaim itt nyugosznak szépen,
Beszélek hozzájuk, róluk emlékezem,
Könny szökik szemembe, lecsügged a kezem.
Zord idő borul rá e tájra,
Szakasztott olyan, mint a Tátra,
Elébünk kúszik
Korábban, mint vártuk
Bár még sötét van,
valami készül,
érzem magamban
mélyen, legbelül.
Csitt! Hallgass, Kedves! A csend oldás.
Bőrödön bőröm édes kovász.
Szívdobbanásom érzem, megriaszt,
Ritmusa benned életet fakaszt.
Van, hogy meg kell állni. Van, hogy befelé kell figyelni.
Van, hogy nem hallod szíved szavát, és ha tetszik, ha nem, a vállalt út vár most terád.
Félelmed nagyobb volt, mint a valóság.
Nyitott az út, ami most vár terád.
Who cares, hogy kérsz bármit is,
Ha nem adsz mellé egy bárdot is, hogy tessék!
Már ott volt az ígéret a legelején,
anyám ringatta az őszinteséget,
mert sírt, ha követelt nyűgösen szó helyén.
Tana felnőtt, időnként meg-megtévedt
valamit jóvá, valamit tönkretéve,
mert emberi csak az ígérethalom,
s nem tudom, hány "fogadom" van félretéve,
felcímkézve, hogy "őszintén akarom".
A Vándor utca elején egy szökőkút áll.
Belé a sok-sok ember pénzérméket dobál.
Egy éve vagy már a lánykánk,
szél kísért el ide hozzánk,
berepültél ide élni,
szárnyaidat repíteni.
Ne ígérd ezeket, figyelj most rám,
Hallgasd a szél röptét, hallgasd a fák árnyékát,
Lásd az óceán ezernyi mesés táját,
A hegyek feletti felhők susogását.
Sok éve már annak, hogy egy területre kerültünk.
Zengett az érzelmek vihara közöttünk.
Egyszer aztán újra visszatért a béke s bizalom.
Rendkívül nagy harmónia lett körülöttünk.
Vigyáznak rád!
Felemelve fejed
lenéz rád az ég.
Benne sok-sok ember,
kikkel nem beszéltél rég.