Versek a bizalomról
Ömlesztett, rendezetlen gondolatmenet
A múlt?
Az bizony dicső!
A tettek?
Nagyok!
Ma megkérdezted tőlem
Ma megkérdezted tőlem, hogy érzek,
Testem átölelted, látván, hogy vérzek.
Csókokkal hintetted feltépett sebeim,
Majd lágy ujjaiddal itattad fel könnyeim.
Házam nagy, lakhatjátok feleim,
Ajtaján kilincs, kulcs nélkül zár,
Jöhet mindenki kíváncsian,
A régi vendégek bent várnak már.
Kell még a cirkusz, kell ám a népnek,
ne vegye észre, mi is a lényeg.
Így lesznek aztán túl sokan vakok,
eközben kaszálnak többen nagyot.
Társa lettem a szépnek, a jónak,
a megvetettnek, a kigúnyoltnak.
Akik szégyenükben bezárultak,
elutasítástól lebénultak.
Legyen úgy, mit már régen éreztem,
vagy, ha éreztem is, kicsit közelebb,
jaj, de már el nem hittem,
sok volt, mi hamisan közeledett,
legyen úgy, adott szóban hiszek!
Kaptam egy ajándékot!
Egy világot, mit apám s nagyapám megáldott.
Kaptam egy földet, eget s rétet,
kaptam egy szép világot, békét, életet, szépet.
Ha valaki megkérdezné
Ha valaki megkérdezné, mit érzek,
Sírva megmutatnám, hogy vérzek.
Miként szakadtak fel rút sebeim,
Mit követeltek maguknak tetteim.
Kitakartad a Napot.
Elhozva jeget, esőt, fagyot.
Némaság jött a válaszok helyére,
mélabús hangulatot hagyva
csapongó elmém mélyére.
Szemeid úgy ragyognak, mint az ég,
miután sokáig voltam bezárva
egy ablak nélküli szobában.
Valaha élt az érzés
szelíd kis hőzöngésben,
csúf alakoskodásban
unalom s közöny között
vagy szeretetköntösben,
felejtős haragokban.
Nem lehet társam,
Kit bármikor becsapnak,
Ma ezt hisz, holnap
Azt, hit nélkül kapcsolat,
Mint az örökös, mély fagy.
Láttál már dühöngeni, magamba zuhanni.
Láthattál reménytelen ábrándot alkotni.
Láttad a könnyeim,
Láttad, ha nevetek,
Láttad, ha mosolyogtam is, hogy szenvedek.