Versek a bizalomról
"Lokobétos" füzet
Az utcán fut két kisgyerek,
harmadik utánuk ered.
Így kiáltott fennhangon:
papi, Anti, várjatok!
Én is futok. Úgy, mint mások.
Fülcimpámon sír a dér.
Dallamodból villanások,
mint megannyi könny kísér.
Bús szívem, ó, vidámodjál,
Istenedről gondolkodjál.
Hűségéről, irgalmáról,
Hozzánk való jóvoltáról.
Vers, mely sosem látott napvilágot
impresszió
utazunk, mind utazunk
a sápadt napfény felé
az élet forrását keresve
...
az állat a szívedhez férkőzik.
Betölti azt tiszta szeretetével,
elárasztva téged melegséggel.
Feneketlen gyomrúvá nyúlt a múlt.
Minden benne, az új és az elavult.
Ő években méri már az életet,
míg a jelen faldos vékony perceket
Eltűntem egy időre, de itt vagyok.
Sajnos, visszafogtak az iskolapadok.
Nem felejtettem el az itteni embereket,
De meg kellett oldanom az egyenleteket.
Ahol látszólag nem volt út
Talán nem rögtön, de elkerülhetetlenül
Utánad fordultam sokadszor véletlenül.
De mentségemre szóljon, próbálkoztam
Olyan nagyon, hogy rég megváltoztam.
Azt hiszed, hogy nem látom
Az erdőtől a fát?
Ez nem az a dal.
Csak még nem döntöttem el,
Hogy veled csesszek ki,
Vagy magammal.
A szíved egy pontos óra,
figyelmeztet oly sok jóra.
Hallgass mindig a hangjára,
amit súg, ne vesszen kárba.
Olyan fura, már annyi minden történt...
én még mindig megszegnék érted bármilyen törvényt.
Lehet-e hinni még a Napnak,
ha puha fényét ráborítja
a kertre lent, s az égő, sárga
nyárfaág, mint bizalom hídja,
ível az ég és föld között?
Nem kell nekem szerető, teher még a vállra,
megkaphatok mindent a versek világába`...
Toll, papír, gépelő, ez kell, nem a vágyak,
És a nívós balladák majd átformálnak.