Versek a bizalomról
Magamról szólanék, mert én írom a verset.
Mindig sétálok ide-oda, valamit keresek.
Jó, de mégse kielégítő, barátaim, veletek,
mert egy földön élünk, mégis más az egetek,
s az élet nekem túl magányos és meredek,
elviselni így a valódi létet csak úgy tehetem,
ha kemény fedelű, mosolygó maszkom felvehetem.
Mézes-mázos fényszennyezés,
Hízelgő szavak mögött a kés,
Hogy a marhák megvakulnak,
Nyakába kötél a szabadnak.
Van egy ember ezen a Földön,
kiért most a szívemet ideöntöm.
Nagyon, nagyon szeretem őt,
félek el fogja hagyni a Teremtőt.
Kedves halottaink, akik már nem éltek,
Hideg földben fagytok, semmitől se féltek,
Meleg otthonotok vagy miénk vagy másé,
Törékeny testetek már az elmúlásé.
Van egy ember ezen a világon,
akiben lelki társamat láthatom.
Ez az ember csupa szív és lélek,
ismeri nagyon jól az emberséget.
Szeretetét szíve mélyéből kitárja,
nem sajnálja szétosztani a világba.
Egy Füredi Anna bál, mit közelből láttam,
a szívkórház erkélyén szomorúan álltam,
hallottam a zeneszót, hiányzott a nótám,
gyönyörű lányt láttam Balatonnak partján.
Mert bennem élsz örökre
Üzenem a hajnalnak ,
ne piruljon, ha lát.
Üzenem virágnak,
neked küldje az illatát.
Az idő fogságában
Őszi szél sikong a tájon,
Sír a lelkem e puszta tájon.
Álmatlan éjszaka egyedül
Bámulom a teliholdat, lelkem megédesül.
Ahol a mosoly lakik
Mindenkinél van egy táj,
Úgy hívják: Mosolyország.
Nem mertem eddig
Megnyílni előtted,
De eljöttem Hozzád,
Lekötelezetted lettem.
A január ködbe veszett ígéreteire
Éjfélben festett
el-elsuhanó ruha,
akár az emlékek,
belőled ez maradt.
Álmaimban madár lettem,
két nagy szárnyat növesztettem.
Felszálltam a fellegekbe,
felhők közé, az egekbe.