Versek a bizalomról
Engedj mosolyogni engem, bár a szívem könnyezik,
Vesd sarokba haragomat, csillogjanak szemeim.
Lelkem zengő dallamára táncoljanak lábaim,
Hadd szálljanak szabadjukra égig érő vágyaim.
Fogadj örökbe,
mint felhőket az ég,
mint esőt a földek.
Nem megmenteni jöttél...
Hát eljöttél értem!
Óriás szemeddel
nézel bölcsen.
A távolba mutatsz.
Eljött az ideje,
este bálba megyünk,
forró bort kortyolunk,
sült fánkot eszünk,
ropjuk a táncot,
kitömjük a bábut,
majd tűzre téve...
Apró reményem bizalomvázába ültettem.
Locsolgatom, napra teszem, hadd leljen erőre,
Biztatgatom minden percben, vagyok az ő őre.
Köszönöm, hogy barátom vagy!
Ritkán idegőrlő vagy, de
Szeretlek, mert erőt adsz!
Köszönöm, hogy apróságon
Megnevettetsz!
Letört: fájó, kicsiny szárnyunk,
Vajon kinek kiabálunk?!
Fáj a mai, most
Kinek sikítva rohamost?
Ami most szép.
Később csodás lesz,
Majd jön a pusztulás,
Nem vigyázol,
Mint Kis Herceg a bolygóján
A rózsáját.
Kopp, kopp, ki kopog?
Ki az, ki zavarja álmát?
Kopp, kopp, én vagyok,
Ki keresve keresi hangját.
Mikor a szív szeretni készül,
körülötte minden megszépül,
sebezhető lelkét kezedbe teszi,
bízva benned őszintén, hogy
a kimondott szavaknak erejét
nem akarod majd tönkretenni.
Csukd be a szemed, érezd a lelkem,
nyisd ki a szíved, hogy meg is leljen.
Száguld a lelkem, akadály nincsen,
ha odaér majd, rendben lesz minden.
Mondd, hogy szeretsz, de ne csak mindig akkor,
mikor beüt már a rozé egy esős estén, nyolckor.
Szorítsd meg a kezem, nézz mélyen a szemembe.
Szerinted ez a lány nem önmagadért szeretne?
Papírhajó voltam én
érzelmeknek tengerén.
A vihar ott nem csendesült,
még Teveled nem szembesült.
Bár néha oly egyszerű látni a szépet,
Szemed használod, de elveszted a képet,
Bár néha oly egyszerű látni a szépet,
Nemet intesz, és folytatod, mi léted,
Bár néha oly egyszerű látni a szépet,
Elméd vezet, és a lényeget nem érted.
Ki a csend hangján is képes megszólítni
az üvöltő világ szószátyár tébolyát,
annak feje fölé néma alázattal
fonnék diadalként fényből csendkoronát!