Versek a bizalomról
Hogy csillagként te légy a ragyogás,
sosem kell, hogy ékszer legyen rajtad,
csak tudd, hogy ezt ajándékba kaptad,
mi rólad csillog, az egészen más.
Természetes nyugalom!
Még csak ismerkedek veled.
De máris tisztásodra csalogatod gyakran zaklatott lelkemet.
Oda, hol nincs félelem, fájdalom, se kín,
Körülölelő, kellemes napsugár, mi vigyáz rám odakinn.
Amikor eszedbe jutnak a régi barátok,
Amikor letépsz egy tavaszi virágot.
Tudd, hogy van, aki mindig ott van veled,
Egy igaz barát, aki mindig segít neked.
Én hittem neked,
Te hittél nekem,
Ő hitt nekik.
Mi mind hittünk nektek,
Ti még hittetek nekünk,
Ők hittek mindnyájunknak.
Dicsőség néked, ég Ura, áldom kezed és szemed,
mert azt alkottad, mit a szíved nagyon szeret.
Hegyet, völgyet, farkast, őzet,
megalkottad zúgó folyót, aranyföldet.
Sötét erdőt, napkorongot, hideg Holdat,
kicsi baglyot, forró lávát, lelked vágyát.
Hiányzott még nagyon más is. Tépelődtél.
Haragudhatnék, de úgy vélem "az is te voltál."
Mintha kiközösítettük volna egymást.
Én láttam, te tagadtad, amibe mindketten belefáradtunk.
"Szeretet", oly közönyös volt ez a szó a te szádból.
Őrangyalokat úgy képzeled,
Csak felhők fölött léteznek.
Más dimenzióban
Energiatesttel rendelkeznek.
Nincs szülőm,
Ki büszke volna rám.
Nézés helyett
Teszek, nem tátom a szám.
Hozd el a háborút,
Mely meghozza a békét,
A megváltó messiást...
Magyarságom velem született,
anyám ajkán ringatatott,
míg el nem érte szívemet,
s számra nem ültettem a szót.
Ami másnak rossz,
nekem megmagyarázható,
ami másnak jó,
abban találhatok hibát.
Szembe nézek vele, látom őt,
Nem hord ő maszkot vagy fejfedőt!
Néz rám bambán, vizsgálgat.
Vajon ő most mit várhat?!
Bánhatnám, hogy megszülettem,
nem bánom, hajnal ébreszt létemre,
örömmel ébredek, nem türelmetlen,
tükörben ráncolódó, újra váró képemre