Versek a bizalomról
Vívódás
Nem becsüljük le az emberek egymás feletti hatalmát!
Hogy Éva, mikor megette az almát, lemondani sajnált.
Hogy mit keresett ott egy arra járó kígyó? Így jó.
Isteni mese, vagy legyen hát tanítás vagy más szó,
A tényleges hatalom, befolyás rossz legyen, vagy jó,
Embernek számára embertől való trójai faló.
Őszintén szólni ma már vétek,
Még a hátad mögött kinevetnének!
Nem lehet tudni, ki barát, ellenség,
Vagy a vadnak szelíd eleség
A szavaim elsüllyednek félúton a mélységben.
Te hagytad, hogy széthulljak,
mire felébredek, már nem érzem.
Szállni te tanítottál, zuhanni mért nem?
A felhőkön túl felfelé van még út, érzem.
Ápolólét
Ha ápoltál csak egy nap is elesett beteget,
ültél órákon át szenvedő ágya mellett
minden rezdülését óvva, féltve,
tisztába is tetted, méltóságát megőrizve.
Kérlek, varázsló, varázsolj szépséget,
az emberi szívekbe kegyelmességet.
Mondd, hogy csiribi, az élet legyen szép,
ne torzuljon a rólad alkotott kép.
...melynek öve krókusz árnyalat,
sarút kötök, mint fűzöld szárnyat,
növelem simító vágyadat
Kavicson járva mezítláb, téged kereslek,
fájdalmam nem érzem, hisz szeretlek.
Újra végtelen határt nyit az ég,
Feléd kiáltom szilánktalan létem,
Ízed még nyelvem hegyén...
Calais hófehér sziklái. Viharvert kövek,
Kemény rögök, kihűlt tufa.
A szirten horgonyzok, mint láthatatlan cövek;
A szirten, ami vas - de ami én vagyok: puha,
Gyenge, törött. Darabjaim,
Mint a holnapok lehulló szirmait,
Szerteszórom Calais hófehér szikláin.
Mindig reménykedve kelek
Így mennek mostanában a reggelek
Bizakodva nézek telefonomba
Hátha végre megtörtént a csoda
Hogy az írt akit várok minden reggel
Aki mindig szívem tölti be meleggel
Csalódásom már nem meglepő
Lassan már minden hihető...
Hálás vagyok érted az égnek
és az Istennek, mert köszönöm
Neki azt, hogy te vagy nekem,
egyetlen, szép szerelmem.
Elballag az óév botra támaszkodva,
tizenkét hónap vállát nagyon nyomja.